Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. Valahányszor a lapok közölték egy-egy írásomat, a barátaim tapintattal és gyanakodva telefonáltak, mint egy szomorú, lázas betegnek. Egyetlen író akadt, aki kezdettől fogva rám sugározta konok jóindulatát; a nevét nem írom le, túlságosan közel van a pályám alakulásához.
Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat. Éppen látszólagos törékenysége miatt őrzöm ezt az egyszer-volt időt, aminthogy legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert a formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született.
*
Kikényszerített találkozás volt az egyik. Első szerkesztőm vitt el FÜST MILÁNhoz, a pasaréti faburkolatos házba; semmi másra nem emlékszem, csak köröskörül a faburkolatra s középütt a pokrócba burkolt aggastyánra, aki három órán keresztül figyelemre se méltatott.
Frissen végzett egyetemista voltam, társasági életben járatlan, nem tudtam még, hogy minél tovább nem figyelnek az emberre, annál több ideje marad, hogy az önvédelemre fölkészüljön. Ezért, mikor a betegségről, halálról, tehetségtelen szamarakról folytatott háromórás társalgás, mennydörgés végetért, majdnem kiejtettem a kezemből a teáscsészém agyonszorított fülét, Füst Milán ugyanis rám rivallt:
- A kisasszony mit csinál?
- Joyce Kamarazenéjét fordítom - mondtam ijedten.
- A kisasszony tudja, hogy Szomory is írt egy kötet kamarazenét?
- Tudja - szólt közbe a szerkesztőm.
- A szerkesztő úr ne szóljon közbe. Mit olvasott a kisasszony utoljára? Mondjon egy jó verset, amit ezek írnak.
- Pilinszky János: Harmadnapon.
- Harmadnapon. Pilinszky János. Lehetséges. A kisasszony szerint mitől jó a vers?
- Kinyílik - mondtam a kezdő tanárok határozottságával. - Et resurrexit tertia die : kinyílik, mint egy kapu.
- Jöjjön közelebb - legyintett Füst Milán, és kézcsókra nyújtotta a kezét. Megdermedtem. -Térdeljen le. Hallotta? Hajtson térdet. - A kinyújtott kéz a szájam előtt reszketett, nem volt mit tennem, de mikor milliméterek választottak el a kézcsóktól, Füst Milán intett, hogy emelkedjek föl, mosolygott, a húszéves fiúk mosolyával, és kezet csókolt.
- Kisasszony - búgta -, amit az imént méltóztatott mondani, nagy butaság. Tessék máskor pontosan tudni, mitől jó a vers.
*
KASSÁK LAJOSsal véletlenül találkoztam, egyik tanárom tihanyi villájában. Kényelmetlen kerti székeken ültünk, lugasba való kerti asztal körül. Kassák a munkám felől érdeklődött. Második éve tanítottam egy újpesti iskolában; Joyce versei s néhány más munka után megjelent a következő fordításom, Dylan Thomas könyve: Az író arcképe kölyökkutya korából.
- Jó könyv - mondta Kassák. - Jó fordítás. Rendes munka.
Elvörösödtem. " Rendes munka" : micsoda bélyegző. Annyira vágytam rá, hogy háromszor is megpróbáltam beleírni valami napló-félébe, de a különböző szerkesztők mindig visszaadták a napló-félét, dicsekvésnek minősítvén. Az is volt: dicsekvés. A mondatokra szó szerint emlékszem.
- Mit érzett, mikor az első fordítását publikálta? - kérdezte Kassák.
- Azt, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég.
- És most? A második, a harmadik megjelenés után? Mit érez?
- Semmit. - mondtam. - Tudom, hogy nem történik semmi.
- A maga nemzedéke téved - pattogott Kassák, és fölkelt az asztal mellől. - Mondja meg a magyar irodalomnak, hogy ne verseket írjanak, hanem költeményeket. Mondja meg a magyar művészetnek, hogy ne képeket fessenek, hanem festményeket. Maga ne menjen a bulvár-szerzők után. Mindig azt kell érezni, hogy megkondulnak a harangok és leszakad az ég. Függetlenül attól, hogy mi történik.
Szálegyenesen állt a tihanyi villa kapujában. Nem hiszem, hogy kezet fogtunk volna.
*
Azóta már azt is tudom, hogy amíg életben van az ember, nagyon nehéz rámondani a munkájára, hogy "rendes munka". Nem kell várni semmit.
De sikerül-e valaha pontosan megmondanom, mitől jó a vers? Hallom-e mégegyszer azokat az égszakasztó harangokat? Aligha. Csak régi vállalkozó kedvem emlékét próbálom őrizni, ahogy egy város őrzi a maga pöttömnyi múltját, francia vasrácsaival, spanyol belső kertjeivel, elöregedett néger zenészeivel, akkor is, ha az egész csak turisztikai látványosság, s az utcákon tulajdonképpen minden szétgurul.
New Orleans, 1974