C. G. Jung egyik írásából


Rendkívül értékes tapasztalat volt számomra, amikor láttam, hogy mi fejlődhet ki a lehetőségek sötét bizonytalanságából. Időközben ugyanis rájöttem, hogy a legnagyobb és legfontosabb életproblémák alapjában véve megoldhatatlanok; nyilván akkor is azok, ha azt a szükséges polaritást fejezik ki, amely minden önszabályozó rendszernek immanens tulajdonsága. Megoldani nem lehet őket, csak föléjük lehet nőni. Ezért feltettem magamnak azt a kérdést, hogy a fölénövésnek, nevezetesen a további lelki fejlődésnek ez a lehetősége nem általában a normális adottság-e és így a valamilyen konfliktusban való megrekedés a kóros állapot. Tulajdonképpen minden embernek birtokolnia kellene a magasabb nívót -legalábbis mint csírát-, és képesnek kellene lennie arra, hogy ezt a lehetőséget kedvező körülmények között fejlessze. Ha megfigyeltem azoknak az embereknek a fejlődési folyamatát, akik csendben, szavak nélkül, mintegy nem tudatosan önerejükből föléje nőttek problémájuknak, azt tapasztaltam, hogy sorsukban volt valami közös, nevezetesen az új mozzanat a lehetőségek sötét tartományából kívülről vagy belülről lépett be az életükbe; ezt az újat elfogadták és rátámaszkodva nőttek föl. Tipikusnak tűnt, hogy egyesek kívülről, mások belülről kapták az új impulzust vagy inkább új növekményt. Az új azonban sohasem volt csak kívülről vagy belülről származó. Ha kívülről származott, legbensőbb élménnyé vált. Ha, belülről, akkor külső esemény lett. De sohasem volt szándékos vagy tudatos akarás eredménye, hanem inkább az idő sodra hozta magával.
Nagy volt a kísértés, hogy mindebből valamilyen szándékot vagy módszert csináljak, ezért inkább tudatosan nagyon elvontan fejezem ki magam, nehogy prejudikáljak bármit is, mert hiszen ez a számomra új nyilván se nem szándék, se nem módszer, ha ugyanis nem így fejezném ki magam, még receptet csinálnának ebből, amelyet "gépileg" sokszorosítani lehet, és ez megint a "megfelelő eszköz" lenne a "hóbortos ember" kezében. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy a sorsszerűen új ritkán vagy sohasem felel meg a tudatos várakozásnak, és ami még érdekesebb, ellentmond a meggyökeresedett ösztönöknek is, mindazonáltal sajátosan találó kifejeződése az egész személyiségnek, olyan kifejeződés, amelynél teljesebbet elképzelni sem lehet.
És mit tettek ezek az emberek, hogy megvalósítsák a megváltó haladást? Amennyire láthattam, nem tettek semmit, hanem hagyták történni a dolgokat úgy, ahogy Lü Cu mester tanította, nevezetesen, hogy a fény a saját törvénye szerint terjed, a Nap a saját törvénye szerint kering, ha az ember hű marad megszokott hivatásához. Eckhardt mester tanítása, amely szerint hagynunk kell történni a dolgokat, lett számomra a kulcs, amellyel sikerül kinyitni az útra nyíló ajtót: Hagyni kell, hogy pszichikailag történjenek a dolgok. Számunkra igazi művészet ez, amiből rendkívül sokan semmit sem értenének, mert tudatuk állandóan segítőn, korrigálva és tagadva közbepattan, és nem képes nyugton hagyni a pszichikus folyamat egyszerű menetét.

Gondolatok a természetről c. kötetből (Kossuth kiadó, Bp., 1998) 130-132. p. S.Nyirő József fordítása