Csontos Erika: - Hogyan lett Laing a mestered?
Feldmár András: - 1974-ben történt. Már terapeutaként dolgoztam, de éreztem, hogy nem egészen értem, mit is csinálok valójában. Ám abban is biztos voltam, hogy a vancouveri tanítóim nem segíthetnek, mert nem tudják azt, amire nekem szükségem van. Nagyon inspiráltak Laing és Fromm írásai. Abban az évben mind a ketten megjelentek Vancouverben. Elmentem, találkoztam Fromm-mal. Öt perc múlva tudtam, hogy ezzel az emberrel nem akarok sok időt tölteni. Nagyon elég az írásait olvasnom. Viszont a Lainggel való találkozáskor valami nagyon személyes történt. Belenéztünk egymás szemébe, és énekelni kezdett nekem egy slágert: Come to me, my melancholy baby! Azonnal észrevette, én is hajlok a melankóliára, ahogy persze ő is. Felismertük egymást. Elmondta, hogy szerinte az, aki normális abból a szempontból, hogy közeli kapcsolatban áll a valósággal, nem lehet más, mint szomorú. Hiszen minden eltűnik, minden pillanat az utolsó, állandóan meghalunk, mindannyian egyetlen irányba megyünk: a temetőbe. A melankólia csak szeretetteli elfogadása annak, hogy minden pillanatban mindent elveszítünk. Ha valaki nagyon vidám, az erről nem akar tudni. S ha már Laing elénekelte nekem, hogy Come to me, my melancholy baby! mi mást tehettem volna, mint, hogy pár hónap múlva kopogtattam a londoni ajtaján....