L. P. - Az amerikai egyetemeken szemináriumon tanítják az "alkotó írást". Mennyit lehet ebből a mesterségből megtanulni? Mennyit kell?
O. G. - Semmit nem lehet és rengeteget kell. - No, nem, nem. Ezt húzzuk ki. Az ember beleszalad egy ilyen mechanikus szellemeskedésbe... Vagy jó, hagyjuk benne: mindjárt jó példa arra, hogy mit nem szabad. Az embernek előbb meg kell tanulnia a nyelvet, a nyelv teljes, óriási sínhálózatát. Aztán meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek - hogy ne oda utazzunk rajtuk, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová érkezni akarunk. Van az irodalomnak egy amolyan kétkezi munka része, mondjuk, a megírás: amit meg kell tanulni. Ha szerencsénk van, sose tanuljuk ki. A megírásban is, ami a döntő, a leglényegesebb, az feltétlenül intuitív. Sőt már a puszta formai szerkesztés sem lehet mindenestül tudatos. Egy valódi nagy versben vagy regényben olyan sokféle rend van, hogy nem is tudhatunk mindegyikről, nemhogy szándékosan megszerkeszthetnénk ilyen bonyolult hiperkomplex összefüggéseket. Ezt még nehezebb megtanulni, ezt a nem tudatos részt. Vagyis az író mégsem mehet el katonának. Se más pályára. Munkájának ez a mintegy kézzelfogható része bőven elveszi az idejét, napját, fáradságát. S hogy mi a másik része? Hát ami ezt a munkát megszabja neki. Se nem elméje, sem az intellektusa, de még az intuíciója sem. Talán a teste: a szíve, a gyomra, hormonjai; meg a lelke: a létezése. Az embernek az a nagyobbik fele, amelyik sosem választott semmiféle foglalkozást. Okosan teszi az író, mégha a világ elfogadja is végül írónak, és beírhatja az útlevele, igazolványa rovataiba foglalkozásnak, okosan teszi, ha ezt azért nem veszi készpénznek: ha kettesben maradva önmagával mindig számon tartja, hogy a foglalkozása változatlanul annyiból áll, hogy ő csak egy ember, egy ürge - egy ürge, akinek a mibenlétét 30 vagy 60 éves korában sem lehet szorosabban meghatározni, mint 7 éves vagy 5 éves korában. No persze, kétségtelenül király, ugye, "mint minden ember, fenség, / Észak-fok, titok, idegenség" - de nem hordozza vállán egy nemzet sorsát, nem letéteményese az emberiség jövőjének, hanem azon kívül, hogy király és lidérces messze fény, csak egy ürge; közte semmi. Vagyis az irodalomnak erről a nem közvetlen mesterség részéről mondhatjuk el a rilkei értelemben, hogy nem külön hivatás - hogy a művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki űz éjjel-nappal. Ami megtörtént az emberrel, vagy amit tesz, amit vele tesznek, amit szeretne, amit tapasztal, érez, lát, hall: azt mind átéli, tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja, hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.