Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok közt, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. "Minden test olyan, mint a fű" - gondolta XVII. Enceládó, s aztán : "Megőrjítenek az idézetek". És elhajította a könyvét s azt mondta hangosan: "Gonorrhea." A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, de nem szólt, és nem röpült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: "Énekelj." A madár hallgatott. - "Voilá! -kiáltott a király.- C'est l'oiseau qui ne chante pas!" És fölébe hajolt: "Énekelj!" A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon, éjszakákon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: " Meghalok. " - " Uram, király! " - rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. " Emelj engem a combodig, ha fáj. Emelj engem a gyomrodig, ha fáj. Emelj a szívedig, ha fáj. A meztelen idegedig, ha fáj - ha engem elbírsz, a halált is elbírod , király." XVII. Enceládó mosolygott, és lóra ült, s a hegyek közt pucér kis dalt fütyült, mélyet lehelt: " A halált, madame, még csak álmodom. De a főpróbát nem vállalom." S akkor ő elszállt, ma is száll, és Enceládó éli testi életét, olyan, mint a fű, gonorrhea, mindennap ötkor készül a tea, s van mindenféle szép szokás, csak egy nincs benne: szárnyalás, a madár száll és szomjazik, harmatos bembergfát keres, mélyföldön és vizek fölött s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes - de mindhiába: olthatatlan, meghalnak lenn, csak szárnyalj egymagadban, próbáld a halált egymagad, a király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad, olykor, ha az óbor a torkán fennakad, messzelátót ragad, tág eget lát falak helyett, és szárnyakat, szárnyakat, mindenütt szárnyakat.
Gergely Ágnes Enceládó királysága
Tizenhetedik Enceládó Szulfátó, a kobaltok királya, mindent megélt és mindent megunt. Látta, honnét ered a víz, a madarak nyelvén is megtanult, s akár egy asztrológ, bejárta az eget. De nem tudott már semmi örömet s unatkozott rettentőmód XVII. Enceládó Szulfátó őfelsége, akár egy kisgyerek. Egy nap a kertjében sétált a kaktuszok közt, melyek háromszáz változatban szúrták a szemet. "Minden test olyan, mint a fű" - gondolta XVII. Enceládó, s aztán : "Megőrjítenek az idézetek". És elhajította a könyvét s azt mondta hangosan: "Gonorrhea." A várból kürtöltek, hogy kész van a tea; XVII. Enceládó ásított s egy bembergfa alatt, a bokron, meglökött egy madarat. A madár leesett, de nem szólt, és nem röpült tovább. Ekkor XVII. Enceládó, a király, madárnyelven azt mondta: "Énekelj." A madár hallgatott. - "Voilá! -kiáltott a király.- C'est l'oiseau qui ne chante pas!" És fölébe hajolt: "Énekelj!" A madár hallgatott. Becézte és kényesen megsimogatta, de hallgatott; fenyegette és fölébe rakta vaspántos csizmáját: hallgatott. Napokon, éjszakákon át csak hallgatott. XVII. Enceládó, a kobaltkék király, étlen-szomjan kérlelte, nem aludt, lefogyott, s az udvari orvosnak azt mondta: " Meghalok. " - " Uram, király! " - rémüldözött az orvos. Ekkor megszólalt a madár. " Emelj engem a combodig, ha fáj. Emelj engem a gyomrodig, ha fáj. Emelj a szívedig, ha fáj. A meztelen idegedig, ha fáj - ha engem elbírsz, a halált is elbírod , király." XVII. Enceládó mosolygott, és lóra ült, s a hegyek közt pucér kis dalt fütyült, mélyet lehelt: " A halált, madame, még csak álmodom. De a főpróbát nem vállalom." S akkor ő elszállt, ma is száll, és Enceládó éli testi életét, olyan, mint a fű, gonorrhea, mindennap ötkor készül a tea, s van mindenféle szép szokás, csak egy nincs benne: szárnyalás, a madár száll és szomjazik, harmatos bembergfát keres, mélyföldön és vizek fölött s a kéklő Kalcinákban, ahol terem az énekes - de mindhiába: olthatatlan, meghalnak lenn, csak szárnyalj egymagadban, próbáld a halált egymagad, a király pedig, XVII. Enceládó, megint fenséges és szabad, olykor, ha az óbor a torkán fennakad, messzelátót ragad, tág eget lát falak helyett, és szárnyakat, szárnyakat, mindenütt szárnyakat.