Félsz, hogy kifutsz az időből, félsz, hogy
a perc, a nap, az év nem lesz elég;
félsz, hogy ott állsz majd mozgó szájjal, némán,
mint aki valamit mondana még,
de nem lehet, vége, elvették tőled
a hangot, a jogot, a megszólalás
esélyét; ezután is lesz, aki beszélhet,
de az nem te leszel, mindig valaki más,
és megint más és újra más; ragozzák, fokozzák
azt, ami nem több mint a semmi, de
mégis mindnek oly fontos a sajátja,
mint neked volt a magad semmije,
amíg még mondhattad; félsz, hogy kifutsz az
időből, a hónap, az év mögötted marad,
s te lebegsz az üres térben, mint egy
gazdátlanná vált kézmozdulat,
várva, hogy valaki felismeri a jelentést,
s az összefüggések, a vonzatok
acélrácsába visszatesz, hogy megnyugodhass,
és elsuttoghasd, ez én vagyok;
versenyzel az idővel, félve, hogy egy kanyarban
letaszít az útról, vagy váratlanul
begyorsít, egy egyenes szakaszon eléd vág,
elillan előled, a hajad a szemedbe hull,
futsz izzadtan zihálva, de lépéseidből
méterről méterre fogy az erő,
mert eltűnt mellőled az értelem, eltűnt,
amivel s amihez mérhető
voltál a versenyben; iszod az időt egy
nagy korsóból, s úgy hiszed, soha nem fogy el,
de mintha lassan keseredne az íze,
és félsz, hogy akkor is inni kell,
ha már nem bírod, ha mint az epe, olyan lesz,
undorító és kiköpni való,
sűrű váladék; máskor arra gondolsz,
hogy kőtömb az idő, és nincs arra szó,
mekkora súllyal nyomja a vállad,
milyen zúzódásokat és sebeket
hurcolsz a testeden miatta, és tudod jól,
hogy lelökni magadról nem lehet;
kívül van az idő, fölötted és alattad,
melletted, előtted, mögötted, és
néha úgy látszik, amiben vergődsz, nem más,
mint menekülés és üldözés:
szöksz az idő elől, s van, hogy ő szökik előled,
mintha külön élnétek, pedig belül
is otthonos, ott gubbaszt, mindenről tud,
diktálja a ritmust kérlelhetetlenül;
az vagy, amitől félsz: az időből vagy,
a félelem tárgya és a félelem,
meg aki fél - egymáshoz illesztve
kirajzolja léted a három elem;
ha megállsz figyelve, és ütőeredre
tapasztod az ujjad, beláthatod,
hogy te vagy az idő, mely a testedbe zárva
sorolja kitartón a percet, a napot,
kanyarogva folyik, mindent behálóz,
és önmagába visszatér,
nem gyarapszik, nem fogy, nincs célja, csak lüktet,
ahogy áttetsző, kékes ereidben a vér.