Csengery Kristóf

KÜLÖNBÉKE AZ ESŐCSINÁLÓVAL




„Ha tudtam volna…”

Éltem, mint bárki más. Tettem a dolgom,
jól, rosszul, ahogy lehetett,
hagytam peregni a lencsét a zsákból,
a múló éveket.
Nem fordultam utánuk, nem mondtam: „állj meg”,
nem számoltam, mennyi marad;
nem fontam az ébrenlétbe tarka
álom-szalagokat.
Dolgoztam. Küzdöttem is, ha kellett,
feszült bennem indulat, erő.
Ha ütöttek, ütöttem – nem nagyobbat,
mint amekkora járt. Az idő
gyúrt, formált közben. Észrevétlen
átalakult a táj
kívül-belül. Rügyezett benne tavasz és
pusztított benne aszály.
Egy napon felfigyeltem: halkan,
akár a verdeső
lepkeszárny, szemerkélni kezdett
bennem a savas eső.
Alig hallottam először: mintha távol
dúdolnának, tompa volt
és elmosódott – aztán rázendített,
harsányan, zengőn dalolt,
majd még sűrűbbre váltott, zuhogott kitartón,
s azóta el nem áll.
Tengődöm, mint akinek van lakása,
de magában nem talál
otthont. Menekülne, levetné
a testét, mint szakadt ruhát,
megtudni, hátha a testen kívül
jobb. Hátha jobb odaát.
S mert éreztem, sejtettem, hogy ki hozta
rám az ártó esőt,
elhatároztam, nekivágok,
és megkeresem őt:
a Másikat, az ikremet, aki kezdettől
velem és bennem él,
gubbaszt a sötétben, figyel feszülten,
nem bízik és nem remél,
csak elvet és megvet – engem, magát és
mindent, ami volt, ami van;
ha megszólal, mélyzöld epébe mártott
nyelvvel, haragosan
ítélve beszél. Vádolja a puszta
létet, eltöröl és visszavon,
szava homályos és durva, mint a rajzok
a városszéli gyárfalakon.
Szúrna, vágna és rúgna, nem nézve
se gyengét, se beteget –
a teremtményre ridegen pillant,
nincs benne szeretet.
Én ismerem őt, tudom róla,
amit nem tud senki más:
kapálózó, vad lénye egyetlen
elfojtott ordítás.
És mert fényben járó felemnek ő az
árnyékban ziháló másik fele,
békét nekem, beláttam, nem a semmivel kell
kötnöm, csakis vele.
Elindultam, leszálltam a mélybe,
Hozzá, az alfa-szint
tárnáiba, a könyvek pontos
útmutatása szerint.
Megtaláltam és megszólítottam:
„Te, aki én vagyok,
enyhülj meg, kérlek, szelídülj, ha lehet, mert
nem bírom már a sok
esőt. Szétmar a sav, elemészt. Ha igaz, hogy
ezt akartad, tényleg ezt,
hát sikerült. A baj bennem él már,
és nem tágít, nem ereszt,
kapaszkodik a húsomba, kitart hűséggel,
naponta mélyebbre ás,
nedvemmé vált, úgy látszik, ami belőled
fröccsent rám, a pusztulás.
Győztél. De adj egy esélyt nekem is még,
szeretnék hatni rád:
vond ki bensőmből csapataid, szüntesd meg
háborgó kémiád.
Amire eddig nemet mondtál, arra
mostantól mondj igent,
vedd szádba a szót, rágd meg a rostjait, és
ízlelgesd, mit jelent.
Dobd el a dacodat, fogadd el: színesebb,
mint ahogy látod, a kép.
Vagy ha kell a tagadás, csak annyit engedj,
én hadd legyek újra ép.
Legyen béke köztünk – bármi áron,
nincsen feltételem.
Szánj meg, ne fordulj el. Nézz rám, előtted
térdre ereszkedem.”