Rilke levele Marianne von Goldschmidt-Rothschildnak (részlet)


München, 1915 július 28-án

Kedves Marianne,

mondja, ismeri ezt a Picasso-képet? [Harlekin halála] Északnémet magántulajdonban volt, egyszercsak felbukkant a galériákban, most itt látható Casparinál, aki azt írta nekem: szeretné megnézni. Ha ismeri (s hadd gyanítsam, hogy ismeri), akkor a reprodukció nyilván fölidézi majd emlékezetében az eredetit, hiszen a kép aligha tartozik azok közé, amelyeket hamar elfelejt az ember. De ha netán mégsem ismerné... hát szóval, hogyan is szólaltassam meg a fényképet? Megkísérlem.
Először is fontos tudni, hogy a háttér összes színe, valamint a fekhely alatti rész (ezeket a reprodukció egyenletes szürkének mutatja) valójában látni engedi a teljesen fedetlen keménypapírt, a képnek ugyanis egyik legjellemzőbb vonása, hogy minden pontján szertefutó, vékony szegényes színmaradékokkal van megfestve, meg is mondom rögtön milyenekkel: Pierrot szürkén fekszik, pókhálószürkén, erősen tejüvegkék alapon, világosságot voltaképp csak a párna fénye ad, s ezzel szemben csoportosulnak az arc és a kéz árnyalatai, a gallér és a mandzsetták színei: akár a kép kétféle sápadtsági foltja. a nagyobbik néző figurája fakó rózsaszínben jelenik meg, a kisebbik alakjából csupán sápadt bőrének színeit látjuk ; ezzel el is mondtam volna mindent; még annyit: a haldokló jobb ruhaujján négy színfolt található: rózsaszín, sárga, majdnem fekete és kék, a legirgalmasabb kézmozdulatokkal kidolgozva, de a legmélyebb s legteljesebb tapasztalatból merítve; tökéletesen fedik a teret, sűrűen s egyszersmind könnyedén...mind a négy szín szervesen illik egymáshoz s mégsem adja fel benső-távoli önállóságát, magában van jelen s mégis a másikon nyugodva, mondhatnám: a négy mintha önkéntelenül Pierrot megbékülését sugallná rendületlen, Pierrot megdicsőülését és örök boldogságát. Olyan ez, mintha az egész kép szinte másféle érzékszerveket szólítana meg, mintha csak ezen a négy pontján fordulna át a tisztán látható szférába, -mint mikor az éjszakai szellő csöndesen átsuhan egy kerten, csak egy lehellet, rejtett érzékek emlékezete, - mígnem egyszercsak valahol odafönt magára fűzi egy eolhárfa, s akkor átcsörgedez az emberi hallás finom kis csatornáin. Majdnem olyan kísértés támad bennünk, hogy azt mondjuk: innen, ennek a négyes hangütésnek vártájáról érthetjük meg a későbbi Picassot, mintha -Pierrot halála után- csak e gyönyörű szilánkok alakjában támadhatna új életre a szétrombolt világ. Nem Pierrot roppant könnyedségével indokolható-e, hogy szó szerint vesszük a figurákat, mintha kézzelfoghatóak volnának, akár a bábuk, és tápláló erejűek, akár a gyönyörű almák, amelyeket szemmel fal fel az ember -, miközben mégis átzuhannak a képen, össze-vissza és keresztül-kasul s még a legszemlélőbb szemlélő is örökösen elbukott alakként néz az elbukás folyamatára. Úgyhogy nyugalom csak a zuhanásban van, a folyammederben, ahol egymás mellett sorakoznak a lépcsőfokok, amelyek a zuhanást okozzák, a magasság és a mélység, az átmenetek és az elválasztott rész-események. Elgondolkoztató a haldokló Pierrot ruhaujján a folt: ez többé nem nem a fájdalom és nem az öröm, nem a vágyakozás és a lemondás, Pierrot meghal, mindennek vége, s mi mégis azt vélhetnénk: mindez azért keletkezett, mert az élet éppen ezeken az árnyalatokon ment át és bukott el, pontról pontra, - s így nem maradt hátra más, mint hogy Pierrot távozását egyszerűen úgy kellett megfesteni, mint az élet folyamatát, csúcspontját és mélypontját, íveit és ellenállásait...
De félek, nem sokat segítettem Önnek ezzel a leírással; nézze csak meg Pierrot összekulcsolt kezeit, azok voltaképp (még a reprodukción is) fölöslegessé tesznek minden magyarázkodást. [...]


A levél az Új Mandátum könyvkiadónál (Budapest, 1997) megjelent R.M.Rilke levelek IV. kötetében olvasható 86-88. p.
fordította Báthori Csaba