I.
Nem fordíthatom le a szavak nyelvére, amit festek, és nem festhetem meg, amit mások szavakkal szeretnének elmondani rólam, és arról a világról, amit képileg nem élhetnek át. A kép nem azáltal lesz valóságos és humánus, mert felismerünk arcokat, végtagokat, gesztusokat ezerszer megismételten; tehát nem attól, amit "figurálisnak" neveznek, hanem a látomás hitelességétől. Senkivel sem téveszthetem össze önmagamat, és ha mások összetévesztik "énemet", anakronisztikus esztétikai elvekkel kiforgatnak valómból, hiszen élek, örömök, szomorúságok, félelmek, megértések és hitek folyondáraival összegabalyítva. És mert festő vagyok - minderről képletesen adok számot.
Minden tartalmas alkotás: üzenet a holnap emberének. Nem hazudhatok magamnak, mert ezáltal lebecsülném és megaláznám azokat, akiknek képeimen keresztül üzenek. Minden hiteles művészeti közlés a kivetített időben kapja meg valóságos érvényét. Nem vánszoroghatok a korom mögött, hanem vele együtt, múlt és jövő között hagyok emlékeztető nyomokat magam után.
II.
Sajnálnám, ha csalódást okoznék önöknek, de sajnos nekem nincs "ars poetica"-m.
Talán annyit mondhatok, hogy az én festészetem létre sem jött volna szorongásaim nélkül, félelmeim nélkül és nosztalgiáim nélkül. Ez a piktúra engem tartalmaz, játékaimmal, álmaimmal, szenvedéseimmel és szenvedélyeimmel együtt. Nagyon igazságtalan lennék, ha itt ez alkalommal nem tanúskodnék azok mellett, akik nélkül művészetem bizonyára nem olyan lenne, mint amilyen. Ki tudja, kínálkozik-e még alkalom köszönetet mondani azoknak, akiknek közelségétől felmelegedtek érzelmeim, melyek annyira ismertek képeimben. Természetesen anyámról beszélek, és ha róla beszélek, akkor a szeretetről beszélek. Azokról a meleg áramokról beszélek, amelyek nélkül az emberi kapcsolatok csonttá fagyottak és tulajdonképpen értelmetlenek is.
És ha a szeretet mellé egy másik asszony szellemi szigora és formaérzéke is társul, akkor érthetővé válik, hogy miért nem engedelmeskedtem azoknak az erőknek, amelyek minden tekintetben a könnyebb ellenállás irányába vihettek volna. És szólhatnék azoknak az embereknek segítségéről, akik maguk sem tudják, hogy már a puszta létük is etikai bázist jelentett számomra, és akiktől tanultam, azok felsorolhatatlanul sokan vannak, jók, rosszak, tehetségesek és tehetségtelenek egyaránt. Mert nemcsak a szép példák segítik az embert bizonyos önismerethez, de a taszítóak is. De ne higgyék, hogy elégedett vagyok.
Soha mint művész nem voltam elégedett, és minél több esztendőmet falta fel az idő, annál inkább érzem, hogy milyen sok dolog mellett mentem el érzéketlenül, és mennyi időmet tékozoltam el az elhanyagolható mellékkörülmények kedvéért.
Mentségemre szolgáljon, hogy soha nem tévesztettem össze az úgynevezett művészeti életet magával a művészettel. A festészet, az valami más dolog. Mondjuk ki nyíltan, hogy belső történésekről való számotadás, bármiről is van szó. Nem is kívánhatjuk a művészeti élet hivatalnokaitól, hogy méltányosak legyenek olyasmi iránt, amit nem is érthetnek. De amit tudni illik, hogy annak a hierarchiának a csúcsán a művészek vannak, és nem a művészet magyarázói. Fontos, nagyon fontos ezt tisztázni, mert szellemi egzisztenciák merülhettek alá értetlen szavak miatt. Ami engem illet, igyekeztem megőrizni szuverenitásomat mindenféle divatárammal szemben, mert a jelenségek érdekeltek, és nem a jelenségek magyarázatai. A jelenségek megmagyarázását magamra bíztam, így születtek, és ezért születtek képeim. Gyakorta kellett a szavak viperatartalmát feloldani az időtlenségben, hogy erejük vesszen, amelyek semlegesíteni akarták fáradozásaimat. Azután eljutottam oda, ahol a szerénység már hivalkodásnak látszott, és így inkább vállalom minden tévedésemmel önmagamat, mint mások tévedhetetlenségét. Már nem vagyok fiatal, és elég régóta ólálkodik körülöttem a túlsó partnak egy félelmetes követe ahhoz, hogy megtaláljam félelmeim ellenszerét, hiszen festészetem lehetővé teszi, hogy színes burnuszokba bújva én ijesszem meg azt, akitől félek. Romantikus hajlandóságomnak is köszönhetek egyet és mást, mint például otthonomat; annak az ismeretlen kertnek a csendjét, amelyet angyalok őriznek egy olyan korban, amikor már az angyalok létét is kétségbe vonják. Senki sem vonhatja kétségbe azt se, hogy olykor, mint valami lomha madár, a levegőben úszom, mozdulatlan kőasszonyok fölött, akik ma már jobban ismernek engem, mint egykori társaim, akik elfelejtették a repülés tudományát. Ne higgyék, hogy hazudok...iszonyodom a hazugságtól, de micsoda kísértés, tudom, hogy az a kis felület, amelyet meg kell művelnem, tulajdonképpen azonos velem. Az a deszka vagy kifeszített vászon minden esetben egy új és tiszta élet lehetősége, és tőlem függ, hogy valóságos, szerves lét képződik-e vagy olcsó imitáció...
Szükségem van valamiféle szerkezetes bázisra, annak érdekében, hogy kiindulásaim ne a légüres térben kóvályogjanak. Leggyakrabban egy fekvő téglalap semmitmondó jelenléte jelzi a kezdetet....azután sok minden történhet...szerencsés esetben erre a téglalapra vetülhet egy parasztházacska homlokzata, egy börtön sivár fala, egy temetőfal vagy az egymás mögé búvó, távoli históriák álomképe. De ha a megidézett dolgok nem alkalmas időben és nem kristály-éber állapotomban jelentkeznek, akkor e téglalap csak egy semmitmondóan hűvös faktúra marad, és semmi más, mint egy esztétikai formula. Mit is mondhatnék még, ami hozzásegíti önöket azokhoz a gyermekes örömökhöz, melyeket akkor élek át, amikor gyermekkorom színes filclabdáját feldobom az égig, és az ott is marad ezután, mint a hold. A hold, a valódi, és nem az, ahova olyan türelmetlenül sietnek az emberek, akik ráuntak a földi játékokra. Én, aki annyi holdat festettem már, mert vágyaim egy olyan mitikus világ felé hajtottak, ahol szép körmondatokkal karikázhattak a lelki szegények, most már nem nézhetek fölfelé; mert a beteljesülés pillanata kizárja a teremtő nosztalgiákat, azokat az édes pillanatokat, amikor egy vászon sarkára festhetek egy szentendrei ablakot, természetesen az Epinay sur Seine-i szobámban, ahol kerek öt évet töltöttem, és a magam képmására teremthettem a világot. De most itthon vagyok, és elgondolkozom, hogy miről is kell tanúskodjak? Párizsi éveim alatt megőriztem magyarságomat, és most meg kell őrizzem azt, amit Európa bízott rám: az igazság és szabadság áramainak érintésétől keletkező új Formát.
forrás: Bálint Endre Hazugságok naplójából Magvető kiadó, 1972., 209-211.p.