A madár este tizenegy órakor leesett a kalitka rúdjáról, és tompán koppant merev teste. Furcsa koppanás volt. A szobában sötét volt és csend. Valaki számon kéri tőlem majd életét, és nem tudok semmit szólni, mint ahogy soha nem tudok beszélni, ha bűneimet felhánytorgatják. Mert bűnöm, az temérdek, ezért hallgatok annyit, ha beszélnék, hazudnom kellene. Iszonyodom az élettől és mindentől, ami mozog. A mozgás valamit kivált belőlem, aminek nem értem indítékait: magam is mozogni vagyok kénytelen, holott a mozdulatlanság után kívánkozok. Már az évszakok változásai is hazugságra késztetnek, és szerencsétlen vagyok, ha számolnom kell azokkal a dolgokkal, melyek bekövetkezhetnek. Esős évszak- napsütés-tavasz-nyár-ősz és tél, csupa fenyegető lehetőség, reggel-este elalvás és ébredés, minden, ami rajtam kívül esik, és mégis vonszol magával. Semmit nem lehet tenni, csak várni kell egy jótékony szívre, egy jóságos kézre, ami lesimítja rólam az idő okozta gyűrődéseket. A mozdulatlanságot kell vállalnom és vallanom, és mindent és mindenkit megtagadok, aki belevisz önmaga idejébe. Iszonyatos a mozgás, mert hazugságot tartalmaz. [...]
forrás: Bálint Endre Hazugságok naplójából Magvető kiadó, 1972., 155 - 159 . p.