Hallom, Jánoskám, dideregsz, mint én
e sápadt holdteke másik oldalán?
Fázol és jobb híján magad fontad
a takaródat.
Tudom régóta, hogy kár a szavakért;
melegért rimánkodni is hiábavaló.
Látod én házakat festek és a föld
tájait itt a hold peremén és a
kettős hazátlanságot terítem magamra,
ha fázok...
Van egy koporsónyi szobám és a vásznak
ecsetek és néhány tubus festék,
de a földet festem én, ahonnan kiűztek,
mint Téged.
Házat és hazát hazudok magamnak
és ablakokat, ahonnan kinézek, hogy
lássam azt, ami nincsen.
Meleg vörös és barna színeket hazudok,
mert fázom én is e holdi világban.
A föld régóta kihűlt s krátereiben
csontok heverésznek.
Ne fázzál annyira, János, ne remegj,
nem vagy egyedül e holdon, hiszen
ott találsz engem egy kicsivel odébb
aki jól érti szavaidat.
forrás: Bálint Endre Hazugságok naplójából Magvető kiadó, 1972., 185. p.