(Charlotte von Stein megtalált levele)
Rád gondolok, miközben kint az aszfalt
bőgve hull szét, reped a gép alatt.
Toronyszobámban azt a rózsát nézem,
ami a tegnapunkból itt maradt.
Mert ami tegnap jóság volt, szenvedélyes,
derékroppantó és táncoltató,
mára odavetve, rövid és szeszélyes;
sietős reggelben horkantott buta szó.
Megszárítom ezt a tömött rózsaszálat,
hosszában él így, mint az érzelem
Hogyha elszáradok, törékeny és sápadt
leszek, - emlékezni ki fog majd énvelem?
Philemon és Baucis? Hogyan is hihettem,
van ember, kit úgy szeretsz, mint magad.
A másik bolygóról, mely körötted lobog
nem tudsz. Felfognád, amikor leszakad.