Ott, ahol az emberi lény létrejön, a valóság és a képzetek közti határ egészen elúszó és bizonytalan.
Az egész város lángokban állt, ki emlékeznék ma erre már, micsoda harc volt, láng rejti, tűz födi, füst lepi, és valami aztán még át is értelmezi. Mert még csak nem is mondanám, hogy vallásos volt bennünk ez a gondolat. Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben meg nem. A bibliai tradícióba vetett (és nem is olyan régi keletű) hitem akkor, mindenesetre, alaposan megingott. Istenben is találtam már kivetnivalót, ő sem tetszett már annyira nagyszerűnek. Nahát, mondtam magamban, a Törvénynek vége. Mert miféle Isten az, ha ugyan Ő adta tényleg a parancsolatot, l. Móz. 1, 28., „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon,” aki, midőn mindez meglett és elvégeztetett, és az most van, most, az az óra, amikor mindebből, érted, ekkora baj lett, kapja magát, eltűnik, többé nincs jelen? És semmiképp sem hajlandó jelentkezni újabb utasítással: hogy akkor hát most a továbbiakban mi legyen? A közismert dolog: ő nem tartja semmiért sem a hátát.
Eléggé ellenszenves magatartás, mondtam magamnak; ilyenkor tessék ott maradni, és megenni, amit főzött az ember. Mert hát, így, ki fog itt még hinni bárkinek.
Az emberek Istene volt, és hívője vagy-e vagy ateistája, oly mindegy, ennyiben; sorsa emberi sors, sorsai sorsaiddal a lehető legszorosabban összefüggenek, azokból nem fogod tudni csak úgy kitépni magadat: Isten kudarca az ember kudarca.