Olvasom a beszédét, és közben arra gondolok,
hogy nagyon öreg, és lám, milyen megátalkodottan
optimista. Vajon miért? Hiszen még nem hülyült el,
látja maga körül a világot. Talán valaki megkérte,
hogy mondjon szépeket, adjon reményt? Nem, nem
az a fajta, akit meg lehet kérni, s végképp nem az,
aki teljesítene bármilyen kérést. Valami másról
van szó? Talán önmagával akarja elhitetni, hogy
végül majd mégis minden jóra fordul? Talán mind
így megyünk el, hogy reménykedünk, már végképp
másoknak remélünk? Vagy olyan rémisztő a közeledő
semmi, a sötét, hogy megragadjuk a szalmaszálat is,
a rózsaszínbe és a kékbe kapaszkodunk, és hazudunk
magunknak, másnak, körömszakadtig, az utolsó szó jogán?