A MELANKÓLIÁRÓL
Ha már nem tud valaki önmagától megszabadulni, azzal szórakozik, hogy emészti magát. Hiába idézi meg az Árnyak Urát, aki egyértelmű átokkal sújt: mert beteg ugyan, pedig nincs betegsége, kitaszított, pedig nincs bűne. A melankólia az egoizmus álmodozó állapota: magadon kívül semmi sem foglalkoztat, semmi különösebb ok gyűlöletre vagy szeretetre, mindig csak ugyanaz a süppedés a lagymatag sárba, a pokol nélküli elátkozott egyazon hánykolódása, ugyanazon pusztulási vágy ismétlődése egyre... Míg a szomorúság alkalmi keretekkel is beéri, a melankólia valóságos tér-tobzódást, végtelen tájakat igényel, hogy kiterjeszthesse barátságtalan és párás kellemeit, körvonalak nélküli nyűgét, e betegséget, amely annyira fél a gyógyulástól, hogy mindazt messze elkerüli, ami bomlottságának és hullámzásának határt szabna. Mint az önimádat legkülönösebb virága -kivirul a mérgek között, amelyekből életnedveit, ernyedései életerejét meríti. Mivel épp azzal táplálkozik, ami megrontja, amit dallamos neve alatt rejteget, az a Legyőzöttek Gőgje és az Önsajnálat...
forrás : A bomlás kézikönyve. Atlantisz kiadó, Budapest 1999. 142.p.