[...] Egy biztos: az volna jó, ha irodalommal csak költők és csak írók foglalkoznának megint, és olyanok nem, akik azt gondolják, hogy írónak, költőnek lenni az valami foglalkozás, olyanok nem, akik szerint az irodalom, a művészet voltaképpen csak az egyik módja a társadalmi érvényesülésnek, a sikernek, amiért egyszer, a sebességkapcsoló legmagasabb állásában zúgva el az ámuló világ előtt, például, na, nézd csak, még Nobel-díjat is lehet kapni. Ez teljes félreértés. Az ilyenek válasszanak egy foglalkozást, s akkor minden bizonnyal boldogabbak is lesznek. A művészet gyakorlását nem lehet választani, az soha nem vezethet semmiféle sikerhez, az csupán egy kopár sziget az ordenárévá lett létezés körülményei közt, egy szinte megközelíthetetlen, s mára már el is feledett, érdektelenné vált, koszos és szabad bugyor, ahol a rendszeresen végzett művelet mindig rituális.
– Miért szenved ennyire attól, hogy nemcsak írók és költők vannak jelen az irodalomban?
– Mert felzaklat, hogy még ebben a koszos és szabad bugyorban sem hagyják békén az embert. Eddig csak a hatalom korrumpálta művész volt jelen, most már itt van a domesztikált művész is, aki a piaci viszonyok teljes jogú szereplője, és aki művét, mint egy darab nemes szappant kínálja egy olyan világban, amelyben ő is magától értetődőnek tartja, hogy a szappan: áru, így hát a nemes szappan is az.
– És mi a baj ebben?
– Az elháríthatatlan zavar. A hazugság förtelmes ténye a dologban: hogy valami másnak mutatja magát, mint ami valójában. A domesztikált művész terméke ugyanis úgy tesz, mintha maga is az emelkedett artikulációért, mintha maga is a kínzó ismeretelméleti gyötrelemből, s mintha maga is abban a koszos bugyorban készült volna. De: nem. Mert abban a koszos, abban az érdektelenné vált, abban a szinte megközelíthetetlen bugyorban: szabadság van.
*
Beszélgetőtárs : Varga Lajos Márton
forrás: Népszabadság, 2002. december 21.