MINDEN GYŐZELEM SZOMORÚ
A kabbalisták tanítása szerint az ember közvetlenül az időbe, túl korán vagy túl későn születik. A világ teremtésének drámája fölötti megrendülés él benne tovább, és abban a drámában működik közre, amely az idők végezetével kezdődik el. Seiobo, a kötet címadója, japán istennő, akinek barackfái csak háromezer évente virágoznak, ám halhatatlansággal ajándékozzák meg az embereket. Nem születik-e az ember e háromezer éves időszakban mindig túl későn vagy túl korán, a barackfák virágzása előtt, illetve után?
Az emberek általában, igen, valóban vagy túl korán, vagy túl későn születnek, de mindig volt néhány ember a művészetben, a filozófiában, a vallásban, a tudományban, a kézműves mesterségben, a hagyományban vagy csak egyszerűen saját történelmi időnk és korunk hétköznapi életében, aki éppen alkalmas pillanatban született: ők találkoztak Jahvéval vagy Seioboval, ők a mi halhatatlanjaink – ők azok, akiknek műveit, gondolatait mi, a korábban vagy később születettek képtelenek vagyunk felfogni. Ezek a művek vagy gondolatok ugyanis nem ismernek kérdéseket és válaszokat. Mi, akik nem vagyunk halhatatlanok, mindig úgy gondoljuk, hogy a dolgoknak van lényege, a kérdéseink és a válaszaink pedig mindig erre a lényegre irányulnak. Nem tudjuk, mi ez a lényeg, de nélküle képtelenek lennénk elviselni az életet. Erről a lényegről próbálunk szenvedélyesen megtudni valamit, ezért teszünk fel különféle kérdéseket, csakhogy folyton olyan határba ütközünk, ahonnan nem tudunk továbbjutni a kérdéseinkkel: átlesünk rajta (csak köd, sűrű köd van odaát!), azt hisszük, valóban egy határon állunk, amelyen túl ott rejtőzik a lényegi tartomány – csakhogy ez egyáltalán nincs így, teljesen hiábavaló minden erőfeszítésünk, fölöslegesek vagyunk a kérdéseinkkel és a válaszainkkal, hiszen ha ehhez a határhoz tényleg eljutunk, akkor egy valami abszolút bizonyossá lesz: nincs mit megérteni, mert a szomorú igazság az, hogy a dolgoknak nincs és nincs lényege. A kérdéseink nyilvánvalóan fölöslegesek. A válaszaink pedig ezek után nemcsak fölöslegesek, de nevetségesek is. Olyan világban élünk, ahol minden reflexív, ahol az egyikkel azért történik valami, mert a másikkal már korábban történt, aminek a következményeit a második miatt a harmadiknak kell viselnie, ez minden; a dolgok egymás után következnek és kész, tehát valójában csak egyetlen igeforma létezik, mégpedig a szenvedő: a dolgok szenvednek egymástól, a dolgok elviselik egymást, így állnak itt a dolgok. Hogyan magyaráznánk például a következő jelenetet? Egy szakadék szélén állunk azzal a szándékkal, hogy beleugrunk, és ha sikerül, ha elérjük a szakadék alját (holtan), úgy gondoljuk, minden világos – ebben az esetben az a kérdés, hogy mi teszi ezt lehetővé. Mi ennek a lényege? Mi az ok, miért így és miért nem másképp történt minden? A válasz természetesen így hangzik: az ok a gravitáció. De mit tudunk valójában a gravitációról? Valamit tudunk róla, de azt is tudjuk, hogy ez nem elég. Ott vagyunk a határon, a tudásunkkal nem jutunk tovább. Úgy véljük azonban, tovább juthatnánk, ha jól kérdeznénk, de már ennek a puszta hitére pont azzal a sebességgel kezdünk el hirtelen zuhanni, mint amikor elvetődtünk a szakadék szélén a tátongó mélység fölött. Nem ismerünk mást, csak részleteket, amit az egészről tudunk: az a semmi – így gondolkozunk, miközben amit mi részletnek és egésznek hiszünk, az csak egy forma, a mód, ahogyan félreértjük a világot. Határ, odaát, lényeg, részlet és egész: semmi, semmi és újból semmi! – csak ezt nyögdécselhetjük, ha komolyak akarunk maradni. A halhatatlanjaink értették, és értik ezt – mi nem. Nem vagyunk képesek rá. A részvétem bennünket illet. De a megértésem a halhatatlanoké. A könyvem mindannyiunk számára íródott, hommage nekünk és a halhatatlanoknak – mielőtt még azt is elfelejtjük, hogy ők, a halhatatlanok léteztek egyáltalán. Hogyan is írtam hát ezt a könyvet? Részvéttel, természetesen.
A japán buddhizmusban a ku, az üresség az ötödik elem. „Befolyásolta” a Seiobo járt odalent írását a ku?
El kell oszlatnom egy félreértést. Korábban írtam egy regényt Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó címmel, amely Japánban játszódik, de nem Japánról szól. Ráadásul több könyvet is publikáltam, amelyek színhelyei Mongóliában, Kínában vagy éppen Japánban vannak, de újból megismétlem: ezek a könyvek nem Mongóliával, Kínával vagy Japánnal foglalkoznak. A legújabb könyvem, amelynek címe helyesen Seiobo odalent /Seiobo auf Erden/ (és nem a munkacímként használt Seiobo járt odalent /Seiobo weilte auf Erden/, amely több weboldalra, sőt még a mostani sikerlistára is így került fel), tehát a könyv, amelyet téves módon sokan „japán” könyvként értelmeztek, nem „japán”, vagyis semmiképpen sem olyan mű, amely a japán kultúrával foglalkozik. Nem, nem és megint csak nem! Ez a könyv a minőség világával foglalkozik, ahol minden mindennel párbeszédet folytat. Különböző kultúrák, különböző korok, különböző műalkotások, különböző gondolatmenetek találkoznak benne – a könyvben erről a találkozásról van szó. Vannak olyan elbeszélések vagy fejezetek is, ahol a szöveg középpontjában egy, a japán kultúrában született műalkotás, alak, gondolatmenet vagy esemény áll. Ezeket azonban más szövegek követik, más elbeszélések, fejezetek, bennük az olvasó olyan történeteket talál, melyeknek a témái az ógörög, a mór, az óorosz stb. kultúrából, a barokk, az itáliai reneszánsz vagy az Ótestamentum idejéből származó műalkotások, gondolatmenetek vagy események. Ez a könyv szokatlan, mert meglehetősen önkényes utazás abba a birodalomba, ahol minden tökéletes – legalábbis a mi szemünkkel, a mi esendő szempontunkból nézve… S hogy végső soron a „ku” vagy „szunyata” fogalma szerepet vagy fontos szerepet játszott-e a munkámban, arra nem tudom a választ. Boldog volnék, ha tudnám. De ha úgy lenne, hallgassunk erről mélyen, együtt.
E. M. Cioran, a nagy szkeptikus szerint az európai szomorúságnak három formája van: a portugál, az orosz és a magyar. A szomorúság melyik fajtájához kötődik Ön a legszorosabban?
A dánhoz. Fogalmam sincs róla. Ha Ciorannak igaza van, és miért ne lenne ez esetben igaza ennek a mulatságos kerékpár-specialistának és filozófusnak, akkor eleve szomorú vagyok, mégpedig „magyar módra”, hiszen magyar vagyok. De ehhez a szomorúsághoz kell-e a leginkább ragaszkodnom? Nem tudom megítélni, mert milliók kérdését hallom, akik azt kérdezik, hogy jól van, de mihez kezdjünk mi, írek, tajvaniak, új-zélandiak, románok és tatárok a mi ír, tajvani, új-zélandi, román és tatár szomorúságunkkal? Mindenesetre a szomorúság mindhárom ciorani formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus számomra, mert nekem a szomorúság összes formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus, és mert a szomorúság nem azonos a melankóliával, hiszen a szomorúságnak mindig van oka, és mert az én szomorúságomnak is van oka, ezért foglalkoztat a kérdés. A szomorúságban a dolgok egy fájdalmas szépségben jelennek meg. A szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll a legközelebb hozzám. Nehéz lenne megmondani, miért. Az örömben megjelenő szépség számomra szorosan összefügg a győzelemmel és a győztessel, én pedig sem a győzelemmel, sem a győztessel nem tudok mit kezdeni. A győzelmet tulajdonképpen nem is értem. A győztes nevetésének szépsége nekem nem mond semmit. Számomra minden győzelem szomorú.
Ön a korábbi, Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényében Buddha „félrefordított tekintetének” „szívszorítóan finom, fokozhatatlan szomorúságáról” ír. A szomorúság az univerzumba ágyazott?
Amennyiben magyar vagyok, és az vagyok, és amennyiben emiatt szomorú vagyok, és az vagyok, és amennyiben én, ez a lény, e magyar szomorúsággal része vagyok a ciorani univerzumnak, akkor feltétlenül. De attól tartok, hogy Cioran univerzuma és a valódi, reális, az utóbbi évszázadokban a tudomány által megismert univerzum meglehetősen távol esik egymástól. Ciorant igazából egyáltalán nem érdekelte egy olyan univerzum, ami nem vonatkozik rá. A valódi univerzumról fogalmunk sincs, nincs hozzá kérdésünk és nincs rá válaszunk. Eddig pusztán annyit értünk el, hogy a világegyetemben néhány emberi példány belebámult ebbe az univerzumba. Mit láttak? Sötétséget. De nem emlékszem arra, hogy ezek az első és utolsó asztronauták mondtak volna bármi olyasmit is erről az univerzumról, hogy e sötétségen kívül még szomorú is lenne. Honnan tudhatnánk tehát, hogy szomorú-e az univerzum? Maybe. Maybe not. Legfeljebb azért lehetek szomorú, hogy a régi, ciorani és e valódi univerzum között csak a semmi létezik, s ez persze szomorú.
A Seiobo járt odalent Christo morto című elbeszélése Giovanni Bellini és Belliniano Krisztus-festményéről szól. Ebben írja: „minden nyugalom és béke ellenére mély, kimondhatatlan mély és szavakkal megragadhatatlan magárahagyatottság volt ezen az arcon”. Bellini, Belliniano festménye egy kiszolgáltatottat ábrázol, akiből „ez a rettentő szelídség és magárahagyatottság” sugárzik?
Igen, természetesen, hiszen Jézus Krisztusról van szó! Ki más tudná helyettünk és értünk e szelídség és magárahagyottság iszonyú terhét elviselni? Önnek igaza van, a szöveg középpontjában ez a rejtélyes kép áll. De ezzel a képpel együtt tulajdonképpen az a tény is, hogy ma, a mi világunkban ez a szelídség fölöslegessé vált – és ebből adódik itt az úgynevezett „magárahagyottság”. A történetben nem az Isten-Atyától a kereszten és fájdalomban elhagyott Isten-Fiúról van szó, én úgy látom, hogy e csodálatos képen Jézus egy tragikus, transzcendentális Isten-hős, akit most, éppen ebben a pillanatban hagytunk el.
Michel Foucault egyszer azt állította, hogy mindannak középpontjában, amivel foglalkozik, a geográfia áll. Ön is erre törekszik? Könyveinek történetei sivatagokban és sztyeppéken játszódnak, a városok pedig, mint New York a Háború és háború című regényében, szintén urbánus sivatagnak tűnnek, ahol az emberek szánalmas és szánalomra méltó életüket tengetik.
Azt mondanám, hogy mindig hihetetlenül fontos, hol vetjük meg a lábunkat. Honnan, milyen szinten gondolunk valamit a világról, honnan álmodjuk az álmainkat, honnan, melyik szintről veszítünk el aztán ezekkel az álmokkal együtt mindent, vagyis mi az alapja a kijózanodásunknak. A talaj, az alap, a szint, egy ország, egy sivatag, egy város, egy falu, egy utca azok a geográfiai tények, ahonnan például egy művész nekiindul a látomásaival. A Föld, ahol a történeteink játszódnak. Tehát mindig is: a hely, ami adott a számunkra. Emberi létezésünk kis körén belül kimondhatatlanul fontos, hogy miféle ország, sivatag, város, falu, utca az, ahol a hőseink élnek. Nagyon jól kell ismernünk a környezet adottságait, mert sok minden következik ebből. A virágok, az épületek, az állatok, a folyók, a sivatagok, az erdők, a hegyek és mindaz, ami a föld alatt rejtőzik – és persze az is, hogy milyen múltja van ennek a tájnak. Látsz egy tájat, ami éppen ebben a pillanatban üres és eseménytelen, de a múltja nélkül semmit nem fogsz megérteni belőle. Foucault talán erre figyelmeztet minket.
A Magánszenvedély című elbeszélésében, amely Bach Máté-passiójára íródott himnusz, Ibn al-Faradi/Ibn al Faradh sorait idézi: „A zene bánat, amiért az ember az otthonát a mennyben elvesztette.” Mit jelent az Ön számára a zene?
Azt a vigaszt, hogy ott fent valamit valóban elveszítettünk. Annak emlékét, hogy egyszer valamikor tudtunk valamit a fentről. Azt a tényt, hogy az „ott fent” kifejezés a huszadik század végéig még az eget jelentette számunkra. Szép volt hinni abban, hogy a világ átlátható a mi szemünkkel és lelkünkkel. Hogy létezhetett olyasvalami a számunkra, ami elérhetetlen. Életfontosságú perspektívákat adott nekünk. Most az úgynevezett végtelent látjuk a világegyetemben, és tudjuk, hogy nem vonatkozik ránk. Nincs értelme többé föltekintenünk, megcsodálnunk a csillagokat és elborzadnunk a teremtés nagysága fölött. Lehajtott fejjel járjuk az utcákat, lehajtott fejjel állunk a sivatagunkban, és visszaemlékszünk Johann Sebastian Bach egyik mezzo-áriájára. Ennyi maradt. De ez legalább megmaradt. Ezt meg szabad siratnunk. Azt hiszem, ez nem szentimentalizmus. Nem. Sírni? Ebben a helyzetben? Ez a helyes.
Fernando Pessoa írta: „Igazságra és aszpirinra van szükségem.” Önnek mi hiányzik?
Fejfájás nélkül élni, és akkor önként le tudok mondani az igazságról és az aszpirinről is.
Mi köti Önt Thomas Bernhardhoz?
Thomas Bernhard az utolsó művészek egyike, akinek még erős kisugárzása volt, és ez így is marad. Ugyanolyan, mint mi mindannyian, beteg, buta és okos, dilettáns és zseniális, tudott gyűlölni, és tudott szeretni, és hiába volt sok pénze, sok háza, szép autói és így tovább, a nyelven kívül semmije nem volt, de ebből a nyelvből egy egész világot fel tudott építeni. Ez benne a nagyszerű. De a leginkább az a történet hatott meg, amit évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmben. Bernhardot elkísérte Spanyolországba egy tévéstáb, és a végén az arcát mutatták, amint éppen egy bikaviadalt néz. A kamera pimaszul csak az arcát mutatta, hogy mi történt lent a bikával, abból semmit nem láthattam. Csak Bernhard arcát. És ez az arc rezzenéstelen, érzelemmentes és érzéketlen volt, mintha egy kicsit unatkozott volna. Csak a közönség hangját hallhattam, ahogy morajával követte az eseményt. Végül ez a moraj árulta el, mikor kapta a bika a végső, halálos döfést. És ebben a pillanatban történt valami. Bernhard arcán. Mert ez az arc elárulta, hogy ő, Bernhard, a végén, a bika halála előtti utolsó pillanatban együtt érzett a bikával. Hogy szinte összeomlott, amikor a bika megadta magát. Ebből értettem meg, hogy nincs semmi baj. Hogy Bernharddal minden rendben. És ha ővele így áll a dolog, akkor valami tényleg rendben zajlik. Ez mélyen megérintett.
Egy korábbi regényében, Az urgai fogolyban az igazság és az irodalom kérdését vizsgálja: „ha (…) hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgynevezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről (…) mégsem marad majd el.” Miféle igazság lesz nyilvánvalóvá „a valóságon túliság vigasztaló fényében”?
Egy igazság a sok közül. Abban a regényben az irodalom hitelességéről van szó. A legújabb regényem vagy elbeszéléskötetem (önök döntik el, miféle írásműről van szó), a Seiobo járt odalent szintén erről szól. Az utóbbi húsz évben azon fáradoztam, hogy irodalmi munkáim, amennyire ez csak lehetséges, a kézzelfogható valóság közelében maradjanak. Ez ugyanis elegendő, hiszen a valóságot is mintha mi költenénk. És ha valóban létezik olyasmi, amit „vigasztaló fénynek” nevezhetünk, mindig felvillan, akkor is, ha szigorúan ragaszkodunk a valósághoz.
Már ötvenhat éve tart ki a Földön. Honnan az erő?
Nem közvetlenül Seiobotól. Amúgy sem szeretem a gyümölcsöket, talán azért sem, mert régebben túl sokszor olvastam az Ótestamentum elejét. Vagy talán, mint Bernhardnak, nekem is csak egy tulajdonom van, a nyelv, a csodálatos magyar nyelv, és nem tudtam, és ma sem tudok attól a tiszta potenciától elszakadni, ami ez a nyelv maga.
Hogyan tovább? Mikor bontják ki Seiobo istennő barackfái legközelebb a virágukat?
Pontosan háromezer év múlva.
*
Ujlaki Tibor fordítása
forrás: Vigilia
A kabbalisták tanítása szerint az ember közvetlenül az időbe, túl korán vagy túl későn születik. A világ teremtésének drámája fölötti megrendülés él benne tovább, és abban a drámában működik közre, amely az idők végezetével kezdődik el. Seiobo, a kötet címadója, japán istennő, akinek barackfái csak háromezer évente virágoznak, ám halhatatlansággal ajándékozzák meg az embereket. Nem születik-e az ember e háromezer éves időszakban mindig túl későn vagy túl korán, a barackfák virágzása előtt, illetve után?
Az emberek általában, igen, valóban vagy túl korán, vagy túl későn születnek, de mindig volt néhány ember a művészetben, a filozófiában, a vallásban, a tudományban, a kézműves mesterségben, a hagyományban vagy csak egyszerűen saját történelmi időnk és korunk hétköznapi életében, aki éppen alkalmas pillanatban született: ők találkoztak Jahvéval vagy Seioboval, ők a mi halhatatlanjaink – ők azok, akiknek műveit, gondolatait mi, a korábban vagy később születettek képtelenek vagyunk felfogni. Ezek a művek vagy gondolatok ugyanis nem ismernek kérdéseket és válaszokat. Mi, akik nem vagyunk halhatatlanok, mindig úgy gondoljuk, hogy a dolgoknak van lényege, a kérdéseink és a válaszaink pedig mindig erre a lényegre irányulnak. Nem tudjuk, mi ez a lényeg, de nélküle képtelenek lennénk elviselni az életet. Erről a lényegről próbálunk szenvedélyesen megtudni valamit, ezért teszünk fel különféle kérdéseket, csakhogy folyton olyan határba ütközünk, ahonnan nem tudunk továbbjutni a kérdéseinkkel: átlesünk rajta (csak köd, sűrű köd van odaát!), azt hisszük, valóban egy határon állunk, amelyen túl ott rejtőzik a lényegi tartomány – csakhogy ez egyáltalán nincs így, teljesen hiábavaló minden erőfeszítésünk, fölöslegesek vagyunk a kérdéseinkkel és a válaszainkkal, hiszen ha ehhez a határhoz tényleg eljutunk, akkor egy valami abszolút bizonyossá lesz: nincs mit megérteni, mert a szomorú igazság az, hogy a dolgoknak nincs és nincs lényege. A kérdéseink nyilvánvalóan fölöslegesek. A válaszaink pedig ezek után nemcsak fölöslegesek, de nevetségesek is. Olyan világban élünk, ahol minden reflexív, ahol az egyikkel azért történik valami, mert a másikkal már korábban történt, aminek a következményeit a második miatt a harmadiknak kell viselnie, ez minden; a dolgok egymás után következnek és kész, tehát valójában csak egyetlen igeforma létezik, mégpedig a szenvedő: a dolgok szenvednek egymástól, a dolgok elviselik egymást, így állnak itt a dolgok. Hogyan magyaráznánk például a következő jelenetet? Egy szakadék szélén állunk azzal a szándékkal, hogy beleugrunk, és ha sikerül, ha elérjük a szakadék alját (holtan), úgy gondoljuk, minden világos – ebben az esetben az a kérdés, hogy mi teszi ezt lehetővé. Mi ennek a lényege? Mi az ok, miért így és miért nem másképp történt minden? A válasz természetesen így hangzik: az ok a gravitáció. De mit tudunk valójában a gravitációról? Valamit tudunk róla, de azt is tudjuk, hogy ez nem elég. Ott vagyunk a határon, a tudásunkkal nem jutunk tovább. Úgy véljük azonban, tovább juthatnánk, ha jól kérdeznénk, de már ennek a puszta hitére pont azzal a sebességgel kezdünk el hirtelen zuhanni, mint amikor elvetődtünk a szakadék szélén a tátongó mélység fölött. Nem ismerünk mást, csak részleteket, amit az egészről tudunk: az a semmi – így gondolkozunk, miközben amit mi részletnek és egésznek hiszünk, az csak egy forma, a mód, ahogyan félreértjük a világot. Határ, odaát, lényeg, részlet és egész: semmi, semmi és újból semmi! – csak ezt nyögdécselhetjük, ha komolyak akarunk maradni. A halhatatlanjaink értették, és értik ezt – mi nem. Nem vagyunk képesek rá. A részvétem bennünket illet. De a megértésem a halhatatlanoké. A könyvem mindannyiunk számára íródott, hommage nekünk és a halhatatlanoknak – mielőtt még azt is elfelejtjük, hogy ők, a halhatatlanok léteztek egyáltalán. Hogyan is írtam hát ezt a könyvet? Részvéttel, természetesen.
A japán buddhizmusban a ku, az üresség az ötödik elem. „Befolyásolta” a Seiobo járt odalent írását a ku?
El kell oszlatnom egy félreértést. Korábban írtam egy regényt Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó címmel, amely Japánban játszódik, de nem Japánról szól. Ráadásul több könyvet is publikáltam, amelyek színhelyei Mongóliában, Kínában vagy éppen Japánban vannak, de újból megismétlem: ezek a könyvek nem Mongóliával, Kínával vagy Japánnal foglalkoznak. A legújabb könyvem, amelynek címe helyesen Seiobo odalent /Seiobo auf Erden/ (és nem a munkacímként használt Seiobo járt odalent /Seiobo weilte auf Erden/, amely több weboldalra, sőt még a mostani sikerlistára is így került fel), tehát a könyv, amelyet téves módon sokan „japán” könyvként értelmeztek, nem „japán”, vagyis semmiképpen sem olyan mű, amely a japán kultúrával foglalkozik. Nem, nem és megint csak nem! Ez a könyv a minőség világával foglalkozik, ahol minden mindennel párbeszédet folytat. Különböző kultúrák, különböző korok, különböző műalkotások, különböző gondolatmenetek találkoznak benne – a könyvben erről a találkozásról van szó. Vannak olyan elbeszélések vagy fejezetek is, ahol a szöveg középpontjában egy, a japán kultúrában született műalkotás, alak, gondolatmenet vagy esemény áll. Ezeket azonban más szövegek követik, más elbeszélések, fejezetek, bennük az olvasó olyan történeteket talál, melyeknek a témái az ógörög, a mór, az óorosz stb. kultúrából, a barokk, az itáliai reneszánsz vagy az Ótestamentum idejéből származó műalkotások, gondolatmenetek vagy események. Ez a könyv szokatlan, mert meglehetősen önkényes utazás abba a birodalomba, ahol minden tökéletes – legalábbis a mi szemünkkel, a mi esendő szempontunkból nézve… S hogy végső soron a „ku” vagy „szunyata” fogalma szerepet vagy fontos szerepet játszott-e a munkámban, arra nem tudom a választ. Boldog volnék, ha tudnám. De ha úgy lenne, hallgassunk erről mélyen, együtt.
E. M. Cioran, a nagy szkeptikus szerint az európai szomorúságnak három formája van: a portugál, az orosz és a magyar. A szomorúság melyik fajtájához kötődik Ön a legszorosabban?
A dánhoz. Fogalmam sincs róla. Ha Ciorannak igaza van, és miért ne lenne ez esetben igaza ennek a mulatságos kerékpár-specialistának és filozófusnak, akkor eleve szomorú vagyok, mégpedig „magyar módra”, hiszen magyar vagyok. De ehhez a szomorúsághoz kell-e a leginkább ragaszkodnom? Nem tudom megítélni, mert milliók kérdését hallom, akik azt kérdezik, hogy jól van, de mihez kezdjünk mi, írek, tajvaniak, új-zélandiak, románok és tatárok a mi ír, tajvani, új-zélandi, román és tatár szomorúságunkkal? Mindenesetre a szomorúság mindhárom ciorani formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus számomra, mert nekem a szomorúság összes formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus, és mert a szomorúság nem azonos a melankóliával, hiszen a szomorúságnak mindig van oka, és mert az én szomorúságomnak is van oka, ezért foglalkoztat a kérdés. A szomorúságban a dolgok egy fájdalmas szépségben jelennek meg. A szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll a legközelebb hozzám. Nehéz lenne megmondani, miért. Az örömben megjelenő szépség számomra szorosan összefügg a győzelemmel és a győztessel, én pedig sem a győzelemmel, sem a győztessel nem tudok mit kezdeni. A győzelmet tulajdonképpen nem is értem. A győztes nevetésének szépsége nekem nem mond semmit. Számomra minden győzelem szomorú.
Ön a korábbi, Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényében Buddha „félrefordított tekintetének” „szívszorítóan finom, fokozhatatlan szomorúságáról” ír. A szomorúság az univerzumba ágyazott?
Amennyiben magyar vagyok, és az vagyok, és amennyiben emiatt szomorú vagyok, és az vagyok, és amennyiben én, ez a lény, e magyar szomorúsággal része vagyok a ciorani univerzumnak, akkor feltétlenül. De attól tartok, hogy Cioran univerzuma és a valódi, reális, az utóbbi évszázadokban a tudomány által megismert univerzum meglehetősen távol esik egymástól. Ciorant igazából egyáltalán nem érdekelte egy olyan univerzum, ami nem vonatkozik rá. A valódi univerzumról fogalmunk sincs, nincs hozzá kérdésünk és nincs rá válaszunk. Eddig pusztán annyit értünk el, hogy a világegyetemben néhány emberi példány belebámult ebbe az univerzumba. Mit láttak? Sötétséget. De nem emlékszem arra, hogy ezek az első és utolsó asztronauták mondtak volna bármi olyasmit is erről az univerzumról, hogy e sötétségen kívül még szomorú is lenne. Honnan tudhatnánk tehát, hogy szomorú-e az univerzum? Maybe. Maybe not. Legfeljebb azért lehetek szomorú, hogy a régi, ciorani és e valódi univerzum között csak a semmi létezik, s ez persze szomorú.
A Seiobo járt odalent Christo morto című elbeszélése Giovanni Bellini és Belliniano Krisztus-festményéről szól. Ebben írja: „minden nyugalom és béke ellenére mély, kimondhatatlan mély és szavakkal megragadhatatlan magárahagyatottság volt ezen az arcon”. Bellini, Belliniano festménye egy kiszolgáltatottat ábrázol, akiből „ez a rettentő szelídség és magárahagyatottság” sugárzik?
Igen, természetesen, hiszen Jézus Krisztusról van szó! Ki más tudná helyettünk és értünk e szelídség és magárahagyottság iszonyú terhét elviselni? Önnek igaza van, a szöveg középpontjában ez a rejtélyes kép áll. De ezzel a képpel együtt tulajdonképpen az a tény is, hogy ma, a mi világunkban ez a szelídség fölöslegessé vált – és ebből adódik itt az úgynevezett „magárahagyottság”. A történetben nem az Isten-Atyától a kereszten és fájdalomban elhagyott Isten-Fiúról van szó, én úgy látom, hogy e csodálatos képen Jézus egy tragikus, transzcendentális Isten-hős, akit most, éppen ebben a pillanatban hagytunk el.
Michel Foucault egyszer azt állította, hogy mindannak középpontjában, amivel foglalkozik, a geográfia áll. Ön is erre törekszik? Könyveinek történetei sivatagokban és sztyeppéken játszódnak, a városok pedig, mint New York a Háború és háború című regényében, szintén urbánus sivatagnak tűnnek, ahol az emberek szánalmas és szánalomra méltó életüket tengetik.
Azt mondanám, hogy mindig hihetetlenül fontos, hol vetjük meg a lábunkat. Honnan, milyen szinten gondolunk valamit a világról, honnan álmodjuk az álmainkat, honnan, melyik szintről veszítünk el aztán ezekkel az álmokkal együtt mindent, vagyis mi az alapja a kijózanodásunknak. A talaj, az alap, a szint, egy ország, egy sivatag, egy város, egy falu, egy utca azok a geográfiai tények, ahonnan például egy művész nekiindul a látomásaival. A Föld, ahol a történeteink játszódnak. Tehát mindig is: a hely, ami adott a számunkra. Emberi létezésünk kis körén belül kimondhatatlanul fontos, hogy miféle ország, sivatag, város, falu, utca az, ahol a hőseink élnek. Nagyon jól kell ismernünk a környezet adottságait, mert sok minden következik ebből. A virágok, az épületek, az állatok, a folyók, a sivatagok, az erdők, a hegyek és mindaz, ami a föld alatt rejtőzik – és persze az is, hogy milyen múltja van ennek a tájnak. Látsz egy tájat, ami éppen ebben a pillanatban üres és eseménytelen, de a múltja nélkül semmit nem fogsz megérteni belőle. Foucault talán erre figyelmeztet minket.
A Magánszenvedély című elbeszélésében, amely Bach Máté-passiójára íródott himnusz, Ibn al-Faradi/Ibn al Faradh sorait idézi: „A zene bánat, amiért az ember az otthonát a mennyben elvesztette.” Mit jelent az Ön számára a zene?
Azt a vigaszt, hogy ott fent valamit valóban elveszítettünk. Annak emlékét, hogy egyszer valamikor tudtunk valamit a fentről. Azt a tényt, hogy az „ott fent” kifejezés a huszadik század végéig még az eget jelentette számunkra. Szép volt hinni abban, hogy a világ átlátható a mi szemünkkel és lelkünkkel. Hogy létezhetett olyasvalami a számunkra, ami elérhetetlen. Életfontosságú perspektívákat adott nekünk. Most az úgynevezett végtelent látjuk a világegyetemben, és tudjuk, hogy nem vonatkozik ránk. Nincs értelme többé föltekintenünk, megcsodálnunk a csillagokat és elborzadnunk a teremtés nagysága fölött. Lehajtott fejjel járjuk az utcákat, lehajtott fejjel állunk a sivatagunkban, és visszaemlékszünk Johann Sebastian Bach egyik mezzo-áriájára. Ennyi maradt. De ez legalább megmaradt. Ezt meg szabad siratnunk. Azt hiszem, ez nem szentimentalizmus. Nem. Sírni? Ebben a helyzetben? Ez a helyes.
Fernando Pessoa írta: „Igazságra és aszpirinra van szükségem.” Önnek mi hiányzik?
Fejfájás nélkül élni, és akkor önként le tudok mondani az igazságról és az aszpirinről is.
Mi köti Önt Thomas Bernhardhoz?
Thomas Bernhard az utolsó művészek egyike, akinek még erős kisugárzása volt, és ez így is marad. Ugyanolyan, mint mi mindannyian, beteg, buta és okos, dilettáns és zseniális, tudott gyűlölni, és tudott szeretni, és hiába volt sok pénze, sok háza, szép autói és így tovább, a nyelven kívül semmije nem volt, de ebből a nyelvből egy egész világot fel tudott építeni. Ez benne a nagyszerű. De a leginkább az a történet hatott meg, amit évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmben. Bernhardot elkísérte Spanyolországba egy tévéstáb, és a végén az arcát mutatták, amint éppen egy bikaviadalt néz. A kamera pimaszul csak az arcát mutatta, hogy mi történt lent a bikával, abból semmit nem láthattam. Csak Bernhard arcát. És ez az arc rezzenéstelen, érzelemmentes és érzéketlen volt, mintha egy kicsit unatkozott volna. Csak a közönség hangját hallhattam, ahogy morajával követte az eseményt. Végül ez a moraj árulta el, mikor kapta a bika a végső, halálos döfést. És ebben a pillanatban történt valami. Bernhard arcán. Mert ez az arc elárulta, hogy ő, Bernhard, a végén, a bika halála előtti utolsó pillanatban együtt érzett a bikával. Hogy szinte összeomlott, amikor a bika megadta magát. Ebből értettem meg, hogy nincs semmi baj. Hogy Bernharddal minden rendben. És ha ővele így áll a dolog, akkor valami tényleg rendben zajlik. Ez mélyen megérintett.
Egy korábbi regényében, Az urgai fogolyban az igazság és az irodalom kérdését vizsgálja: „ha (…) hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgynevezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről (…) mégsem marad majd el.” Miféle igazság lesz nyilvánvalóvá „a valóságon túliság vigasztaló fényében”?
Egy igazság a sok közül. Abban a regényben az irodalom hitelességéről van szó. A legújabb regényem vagy elbeszéléskötetem (önök döntik el, miféle írásműről van szó), a Seiobo járt odalent szintén erről szól. Az utóbbi húsz évben azon fáradoztam, hogy irodalmi munkáim, amennyire ez csak lehetséges, a kézzelfogható valóság közelében maradjanak. Ez ugyanis elegendő, hiszen a valóságot is mintha mi költenénk. És ha valóban létezik olyasmi, amit „vigasztaló fénynek” nevezhetünk, mindig felvillan, akkor is, ha szigorúan ragaszkodunk a valósághoz.
Már ötvenhat éve tart ki a Földön. Honnan az erő?
Nem közvetlenül Seiobotól. Amúgy sem szeretem a gyümölcsöket, talán azért sem, mert régebben túl sokszor olvastam az Ótestamentum elejét. Vagy talán, mint Bernhardnak, nekem is csak egy tulajdonom van, a nyelv, a csodálatos magyar nyelv, és nem tudtam, és ma sem tudok attól a tiszta potenciától elszakadni, ami ez a nyelv maga.
Hogyan tovább? Mikor bontják ki Seiobo istennő barackfái legközelebb a virágukat?
Pontosan háromezer év múlva.
*
Ujlaki Tibor fordítása
forrás: Vigilia