Megálltál előttem: vezettelek a
sziklás-gödrös tájon, aggódva,
bátran, ravaszul vezettelek, tudd,
hogy hol járok én, mitől
kemény a talpam s megnyerő néha
a mosolyom.
Lépdeltél mögöttem, kitártam minden
zegzugot, hol nem is jártam,
arra vittelek, könnyelműen, tudd,
mikre vágytam én, miket
mormoltam magamban, míg erőt nem adtál,
hogy féltselek.
Jöttél velem, mohón és vonakodva nézted,
mit más fölfogni mer (ha mer), de
fázna szóba tenni; bár újonc vagy és lárva, tudd,
mily világba másztam föl - s rámnézett
érettsége szemednek, koravénen:
itt születtél.
És otthonod neked, hol én csak
vész, gyász, kéj idején, meg hajnaltájban
járok, kicsit röpülve, mindig magyarázva; de tudd,
az út lefelé se könnyebb, új utasért. Indulok
sötéttől, fénytől elvakítva, csúszós kövön:
Vergiliusz
(1976)