állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint
macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr,
fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben,
áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne;
cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s
megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja,
rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az
a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a
kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy
közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy
közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden:
nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy,
mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré,
amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod
egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét
ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet
játssza le ördöngős magnóján; orvosnak - sámán:
ráolvasással gyógyít; bírónak - kádi: magadnak kell ítélkezned,
csak megmutatja az igazság madarát, fogd meg, ha meg
tudod, ha hoppon maradtál, az a te bajod; hiába futsz utána
méltatlankodva, csak tevéje vagy öszvére farkabojtját
láthatod, mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire
megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával,
ősi dalokat dúdolgat, s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik.
1967