Sötét és aljas utcák, mindig csak bérházak és utcák, terek és kereszteződések, homlokzatok s olykor tekintet és vonások nélkül egy-egy homályos alak árnya, és minden, de minden elrajzolva egy eszelős sebességben, mert itt minden épület, minden sarok, járda, kereszteződés és minden baljós homályba záródott alak iszonyatos mozgásban áll, a mozgásnak csupán egyetlen irányát lebbentve fel, hogy ugyanis minden épület és sarok és járda és kereszteződés folyton elillan, elsuhan, elrohan, elhúz, az idő itt nem előre halad, hanem hátra e könyörtelen mozgás kontinuumában, már csak azt látni, hogy egy rendkívüli sebesség fogságába zárva minden ezernyi egymást sodró, tülekedő pillanatban hátramarad, itt volt, felvillant, megjelent, de már el is tűnik a káprázó szem elől, hogy megint felvillanjon és megjelenjen lényegében ugyanaz és ugyanakkor, egy bérházsor itt, egy bérházsor ott, két utca, ahogy éles szögben egymásba rohan, de már bele is vész az eszelős rohanásba: elhagyunk mindent ebben a sötét és aljas városban, elhagyunk mindent, de soha nem kerülünk ki az egészből, mert újra és újra újabb és újabb, de mintha ugyanazok az utcák és terek, járdák és kereszteződések bukkannának fel, s tűnnének el a pillanatban, így rohannak el a dolgok, anélkül, hogy e rohanásban lenne valami elöl, mert ennek a rohanásnak csak áldozata van, az összes utca és tér és járda és aszfalt csak áldozata egy teljesen elvadult sebességnek, mondhatnánk, hogy mindez az emlékezet, a kétségbeesett emlékezet sebessége, de nem, ez itt egy valódi város, valódi bérházakkal, utcákkal és terekkel és aszfalttal és járdákkal, valódi épületek valódi homlokzatokkal, s az aszfalton is ezek az árnyékszerű, megfoghatatlan foltokban létező alakok … ahogy rémülten elszáguldanak egymás mellett, el az épületek előtt, ahogy csikorgó fékek zajában átvágnak a túloldalra, bekanyarodnak a sarkon, aztán felgyorsítanak, s eltűnnek a következő ház mögött, de csak hogy máris ideérjen egy másik, és így tovább, itt nincsen előre, noha különleges módon minden úgy tesz, mintha csak az, ez az előre, létezne egyedül, miközben valójában csupán az van, amit elhagyunk e szédítő, vad rohanásban, de az is csak volt, mert ahogy felvillan, már hátra is marad, már pusztán csak szűnő léte van – de hát miféle város ez, amelyből ennyire nincsen kiút, miféle rendszere utcáknak és alakoknak, miféle időben miféle tér, amelynek csak mögöttese van, de elöl nincs az égadta világon semmi, csak valami irtóztató hiány szívó vákuuma, mely ezt az egészet előre hajtja, előre, mely viszont nem létezik, miféle térben miféle idő, a sebességnek miféle agresszív támadása, mert olyan itt, mintha megtámadták volna ezeket a bérházakat és ezeket az aszfaltokon fel-feltűnő alakokat, hogy elveszítsék őket azonnal a pillanatban – csupa-csupa létezőből voltaképp a nemlétezést állítva elő, miközben az egyetlen valóban létező az iszonyatos sebesség állandója, s az embernek még csak fel sem kell néznie, hogy tudja, itt szinte mindig és jellegzetes módon beszakad az ég, hogy ez a város, ez a behatárolhatatlan, meghatározhatatlan hely egyenesen úgy jött létre, ha egyáltalán nem tényleg a képzelet puszta műve, hogy beszakadt egyszer az ég, mert az ég, mely e város fölött látható, az jellegzetes mód ék alakban szakad az egymásba futó bérházak fölé, s így akár azt is hihetnénk, hogy hát ez itt egy emlék megfogalmazása, s már kezdenénk enyhíteni a látványt, hogy de hisz hát ez csupán valami rozzant költői vízió egy városról, mely annyi mindent jelent – csakhogy ebben a szent pillanatban lassan a tudatára kell ébredjünk, hogy hát nem, ez a város, ezek a bérházak és ezek az utcák, ezek a terek és ezek a kereszteződések nem víziók, ez egy valódi város, rémísztően valódi és pont ilyen, sötét és aljas utcák, mindig csak bérházak és terek és járdák és kereszteződések, baljós alakok egy baljós forgalomban, s akkor hirtelen kezd fel-feltűnni, hogy ebben a nagy, ebben a rémísztő valóságosban épp ez az őrült mód céltalan forgalom az úr, hogy ebben a szörnyű, rejtélyes sebességben forog itt ez a megfejthetetlen, nyomasztóan nehéz tér, forog, örvénylik, zúg és magával sodor, arra figyelmeztetve, hogy saját tekintetünkkel mi magunk is belesodródtunk már az egészbe, de akkor már érzékeljük a szavak felületének a mélyén, már látjuk a képek mély felületén … már nemcsak egy város, hanem a sebesség összes városának tengelyében … a bérházak s az előlük menekülő alakok közt e valóság, e sötét és aljas város utolsó alkotmányozó elemét, az autókat, a buszokat, a metrókat, a villamosokat, a teherautókat, a kamionokat, a motorokat és a magasvasutakat, az egymás mellett és felett és alatt száguldó, ide-oda cikázó, elszabadult, veszélyes járművek őrületét, még azonosítunk egy-két emberszerű foltot ugyan egy-egy kép vagy szó kormányzó tartalmában, de már tudjuk, már mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy eljutottunk az egyetlen lehetséges kérdésig, és akár bele is borzonghatnánk, hogy ugyanis vajon van-e valaki, vajon lehet-e valaki, hogy tehát vajon kicsoda is ül – odabent – a volánnál.
Krasznahorkai László A dolgok így rohannak el
Sötét és aljas utcák, mindig csak bérházak és utcák, terek és kereszteződések, homlokzatok s olykor tekintet és vonások nélkül egy-egy homályos alak árnya, és minden, de minden elrajzolva egy eszelős sebességben, mert itt minden épület, minden sarok, járda, kereszteződés és minden baljós homályba záródott alak iszonyatos mozgásban áll, a mozgásnak csupán egyetlen irányát lebbentve fel, hogy ugyanis minden épület és sarok és járda és kereszteződés folyton elillan, elsuhan, elrohan, elhúz, az idő itt nem előre halad, hanem hátra e könyörtelen mozgás kontinuumában, már csak azt látni, hogy egy rendkívüli sebesség fogságába zárva minden ezernyi egymást sodró, tülekedő pillanatban hátramarad, itt volt, felvillant, megjelent, de már el is tűnik a káprázó szem elől, hogy megint felvillanjon és megjelenjen lényegében ugyanaz és ugyanakkor, egy bérházsor itt, egy bérházsor ott, két utca, ahogy éles szögben egymásba rohan, de már bele is vész az eszelős rohanásba: elhagyunk mindent ebben a sötét és aljas városban, elhagyunk mindent, de soha nem kerülünk ki az egészből, mert újra és újra újabb és újabb, de mintha ugyanazok az utcák és terek, járdák és kereszteződések bukkannának fel, s tűnnének el a pillanatban, így rohannak el a dolgok, anélkül, hogy e rohanásban lenne valami elöl, mert ennek a rohanásnak csak áldozata van, az összes utca és tér és járda és aszfalt csak áldozata egy teljesen elvadult sebességnek, mondhatnánk, hogy mindez az emlékezet, a kétségbeesett emlékezet sebessége, de nem, ez itt egy valódi város, valódi bérházakkal, utcákkal és terekkel és aszfalttal és járdákkal, valódi épületek valódi homlokzatokkal, s az aszfalton is ezek az árnyékszerű, megfoghatatlan foltokban létező alakok … ahogy rémülten elszáguldanak egymás mellett, el az épületek előtt, ahogy csikorgó fékek zajában átvágnak a túloldalra, bekanyarodnak a sarkon, aztán felgyorsítanak, s eltűnnek a következő ház mögött, de csak hogy máris ideérjen egy másik, és így tovább, itt nincsen előre, noha különleges módon minden úgy tesz, mintha csak az, ez az előre, létezne egyedül, miközben valójában csupán az van, amit elhagyunk e szédítő, vad rohanásban, de az is csak volt, mert ahogy felvillan, már hátra is marad, már pusztán csak szűnő léte van – de hát miféle város ez, amelyből ennyire nincsen kiút, miféle rendszere utcáknak és alakoknak, miféle időben miféle tér, amelynek csak mögöttese van, de elöl nincs az égadta világon semmi, csak valami irtóztató hiány szívó vákuuma, mely ezt az egészet előre hajtja, előre, mely viszont nem létezik, miféle térben miféle idő, a sebességnek miféle agresszív támadása, mert olyan itt, mintha megtámadták volna ezeket a bérházakat és ezeket az aszfaltokon fel-feltűnő alakokat, hogy elveszítsék őket azonnal a pillanatban – csupa-csupa létezőből voltaképp a nemlétezést állítva elő, miközben az egyetlen valóban létező az iszonyatos sebesség állandója, s az embernek még csak fel sem kell néznie, hogy tudja, itt szinte mindig és jellegzetes módon beszakad az ég, hogy ez a város, ez a behatárolhatatlan, meghatározhatatlan hely egyenesen úgy jött létre, ha egyáltalán nem tényleg a képzelet puszta műve, hogy beszakadt egyszer az ég, mert az ég, mely e város fölött látható, az jellegzetes mód ék alakban szakad az egymásba futó bérházak fölé, s így akár azt is hihetnénk, hogy hát ez itt egy emlék megfogalmazása, s már kezdenénk enyhíteni a látványt, hogy de hisz hát ez csupán valami rozzant költői vízió egy városról, mely annyi mindent jelent – csakhogy ebben a szent pillanatban lassan a tudatára kell ébredjünk, hogy hát nem, ez a város, ezek a bérházak és ezek az utcák, ezek a terek és ezek a kereszteződések nem víziók, ez egy valódi város, rémísztően valódi és pont ilyen, sötét és aljas utcák, mindig csak bérházak és terek és járdák és kereszteződések, baljós alakok egy baljós forgalomban, s akkor hirtelen kezd fel-feltűnni, hogy ebben a nagy, ebben a rémísztő valóságosban épp ez az őrült mód céltalan forgalom az úr, hogy ebben a szörnyű, rejtélyes sebességben forog itt ez a megfejthetetlen, nyomasztóan nehéz tér, forog, örvénylik, zúg és magával sodor, arra figyelmeztetve, hogy saját tekintetünkkel mi magunk is belesodródtunk már az egészbe, de akkor már érzékeljük a szavak felületének a mélyén, már látjuk a képek mély felületén … már nemcsak egy város, hanem a sebesség összes városának tengelyében … a bérházak s az előlük menekülő alakok közt e valóság, e sötét és aljas város utolsó alkotmányozó elemét, az autókat, a buszokat, a metrókat, a villamosokat, a teherautókat, a kamionokat, a motorokat és a magasvasutakat, az egymás mellett és felett és alatt száguldó, ide-oda cikázó, elszabadult, veszélyes járművek őrületét, még azonosítunk egy-két emberszerű foltot ugyan egy-egy kép vagy szó kormányzó tartalmában, de már tudjuk, már mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy eljutottunk az egyetlen lehetséges kérdésig, és akár bele is borzonghatnánk, hogy ugyanis vajon van-e valaki, vajon lehet-e valaki, hogy tehát vajon kicsoda is ül – odabent – a volánnál.