Szabó Lőrinc emlékére
Félek, nincs úgy egészen, hogy
fordítva álmodom.
Az éjjel egy társaságot
szórakoztattam, oly módon,
ahogy nappali társalgásban
szoktam lelkem állapotát
jellemezni, hogy hiába,
ilyen meg olyan a világ,
és nincs másképp, én, mint Aranka,
mikor azt mondták neki, a Frici
a te csélcsapongásod erre-arra
tapintatosan eltűri,
azt felelte, Karinthy Frigyesné:
ha Kosztolányiné igazat mond:
tűrje, én neki nem tűröm! S én
ezt a világon és magamon
másolom, a példát, vagy ahogy a malac
eltéved az erdőn, verem tátong,
beleesik, a nyuszi szalad,
kiáltozva, a malac várjon,
hoz segítséget. "Én nem várok!"
Így a malac a veremben,
no, hát e két példa rávilágít,
mily kép alakult bennem,
mily "daccal" nézem a bármit.
Mert lehet az ez meg az ez meg az,
lehet az meg ez, nekem nem vigasz,
hogy valahogy megvagyok,
és csak egyetértést akarnék,
nem kioktatást, s ha "vallék"
írtam, az nem olyan dolog,
hogy véleményt kérek, korrekciót,
nekem ilyenkor csak az mond jót,
ki nem mond semmit:
én bíztam benne! azért beszéltem!
de az életem magam, nélküle élem,
nem, ismerek közelebbit
se, legközelebbit, aki kivétel,
ki-ki más hullámhosszon lépdel,
intézkedik, érvényesül,
szerelmes, barátkozik, arat,
hagyjuk hát a bölcs szavakat,
a legvalóbb Kívül sosem lel belül
elfogadásra, toleranciára,
azt mondom: "Mégis idegen vagy!"
ez az érzés beállt, el nem hagy,
még ha a teljes magány is az ára.
De ez úgyis megvan, ha nem vonom le
a következtetést: elidegenülve
nézek, s ha ember-arc, a sokaságra,
Rád is, hiába volnál belőle kiválva.