[...] Világunk kettéesett : a jó és a rossz világára. A lelkiség és a praktikum világára. Emberi világunk az anyagi világ törvényei szerint van megkonstruálva, modellálva; minthogy az ember a holt matéria formáját követve alakította ki a maga társadalmát. A holt természet törvényeit vitte át saját magára. Ezért nem hisz a Szellemben, ezért fordul el Istentől. Mert már csak kenyérrel él. Hogyan is pillanthatná meg a Szellemet, a Csodát, az Istent, ha az ő nézőpontjából ezek szükségtelenek. Ám ott, ahol hiányukban a tiszta empíria uralkodik, időről időre csodák keletkeznek: ez a fizika. S korunk fizikusainak túlnyomó többsége, mint ismeretes, valamiért istenhívő. Egyszer a megboldogult Lev Landau szovjet fizikussal beszélgettem erről. A történet színhelye : Krím, tengerpart, kavicsok.
Én: - Végül is maga szerint létezik Isten vagy nem?
(Három perc szünet)
Landau ( tehetetlenül rám függesztve tekintetét):
- Azt gondolom, hogy igen.
Amikor ez történt, én csak egy ismeretlen, napbarnított fiúcska voltam - a neves költő Arszenyij Tarkovszkij fia. Egyszóval senki. Valakinek a fia.
Landaut akkor láttam életemben először és utoljára. Véletlen találkozás volt és egyszeri. Kizárólag ez a magyarázata a Nobel-díjas tudós őszinteségének.
Van-e remény arra, hogy az apokaliptikus csönd közeledtének minden előjele ellenére, melyről nyilvánvaló tények tanúskodnak, az emberiség fennmarad? Talán az éltető nedveitől megfosztott öreg fa kitartásának legendája adhat választ erre a kérdésre. Alkotói pályám eddigi legfontosabb filmjének ez a legenda az alapja.
A legenda egy szerzetesről szól, aki lépésről lépésre, egyik vödörrel a másik után hordja fel a vizet a hegyre, hogy a kiszáradt fát öntözze. A kétség szikrája nélkül hiszi, hogy ezt kell tennie, egyetlen pillanatra sem hagyja el a hit, a csodatévő hit, melyet a Teremtőbe vet. Ezért adatik meg neki a Csoda : egy reggel a fa ágaiba élet költözik, frissen hajtott lombok borítják őket. De vajon csoda ez? - Ez az igazság.
forrás: VIGILIA 1988/1 . Szilágyi Ákos fordítása