Rilke levele Franz Xaver Kappusnak részlet, 1903. április 23.


A műalkotás: valami végtelen magányosság hordozója, és semmi más eszköz nem alkalmatlanabb a megértéséhez, mint a kritika.
Csak szeretettel lehet megragadni és megőrizni emlékezetünkben; csak szeretet lehet méltányos vele szemben. - Hagyatkozzon mindig önmagára s érzéseinek sugallatára, ha az efféle vitákat, elemzéseket vagy bevezetőket értékeli; s ha netán tévedett, belső életének természetes növekedése majd, lassan és idővel, amúgy is más belátásra bírja. Ne sürgesse ítélőképességének saját törvények szerint lezajló, zavartalanul nyugodt fejlődését; ennek belülről kell fakadnia, és semmiféle kényszer nem siettetheti. Az a feladat: mindent kihordani és azután megszülni. Minden kifejezést és érzéscsírát egészen mélyen, a sötétben, a kimondhatatlan, öntudatlan, tulajdon értelmünknek is kibogozhatatlan emberi lélek-televényben tökéletessé érlelni, s mélységes alázattal és türelemmel kiböjtölni azt az órát, amelyben egy új világosság létrejön: csak akkor él művészi életet, ha így tesz; úgy a megértés, mint az alkotás pillanatában.
Itt nincsen időmérték, itt nem érvényes az esztendő, és tíz év semmi; művésznek lenni azt jelenti: nem számolni és nem méricskélni; érni, mint érik a fa, mely nem sürgeti nedveit és bízvást dacol a tavasz viharával és nem latolgatja, hogy utóbb beköszönt-e a nyár. Igen, beköszönt. De csak a türelmesekhez jön el, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság feküdne lábuk előtt, gondtalan nyugalomban és határtalan távlatokkal. Én naponta tanulom, tanulom fájdalmak között, miközben hálálkodom fájdalmaimnak : Minden, minden türelem!

forrás: R. M. Rilke LEVELEK 1899-1907, Új Mandátum Könyvkiadó Budapest, 1994. (43-44.pp.)
Báthori Csaba fordítása