Annának
Mindenek előtt a saját idegenségemmel kellene kezdenem valamit. Legkorábbi emlékeim között is rábukkanok olyanokra, amelyek erről a hasadtságról adnak hírt. Mintha egy végtelenül finom, de épp ezért áthatolhatatlan függöny választana el önmagamtól és mindattól, ami a testem határain kívül fekszik. De már a testem is. Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy a testemre a sajátomként tekintsek. De akkor mégis kié, ha nem én birtoklom.
Talán három éves lehetek, a vastag mohapárnával benőtt kútkáván üldögélek a kertben. Május van, vagy június eleje, a virágok teljes pompájukban mindenütt. Egy meztelencsigát nézek, ahogy a mohaszőnyegen kel át, odébb az öreg kandúr alszik a veranda hűvös téglapadlóján. Bárányfelhők. A Hegyes-tető felől jönnek, ez tartósan jó időt jelez. Ezt persze akkor még nem tudom, csak később avat be anyám a folyóvölgy fölötti felhőmozgások titkaiba. Ahogy azt sem tudom még, hogy ő is a saját idegensége fölött érzett permanens kétségbeesését palástolja mindazzal, amit az életének nevezhet. A veranda téglapadlóján időnként megjelenik egy sötétebb folt, és akkor tudható, hogy egy-két napon belül esni fog. Olyan rendszerek működésének erőtereiben élünk, amelyekről az égadta világon semmit nem tudunk. Az öreg kandúr sem érti, viszont egész lényével benne van, és mindaz, ami bizonytalanná tehetné, hiányzik belőle. A kútkáva faragott kövei a legnagyobb nyárban is hidegek, ami nem csoda, hisz amit megtartanak, az örök sötétségre és elfeledettségre van ítélve. A kutat két félkör alakú malomkő fedte, apám egyszer valamiért kissé odébb húzta az egyiket, így ha ráhasaltam, leláttam valameddig a kútba. Dél körül volt a legjobb, amikor a nap egy rövid időre bevilágított a keskeny résbe. A legnagyobb titokban néztem le mindig a résen át, hogy még véletlenül se lásson meg senki. Nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen annak, ahogy elmélyülten figyelem magam. Amikor először néztem bele a páfrányillatú sötétségbe, azonnal tudtam, hogy ez az egyetlen hely a világon, amely otthonos lehet a számomra. Nem volt semmi más, ami ilyen erővel adta volna tudtomra, hogy mi vagyok valójában.
Mindez akkoriban nem tudatosan volt jelen bennem, húsz évnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, mit is kerestem ott az orgonabokor mögött, a kútnál. Hogy mit akartam ott megpillantani a mélyben. És hogy miért épp a sötétség és a mélység kellett ehhez a gyerekkori rítushoz.
Az idegenség megtapasztalásán és intenzív átélésén keresztül vezet az út a másik idegenségéig. Sosem hittem abban, hogy a másik ember megismerhető. Hogyan is hihetném, amikor önmagamról sem tudok semmit. A másik idegenségének megtapasztalása, a megmerítkezés a másik idegenségében mégis az egyetlen út, amely elvezethet a labirintus feltételezett kijáratáig. Franz Baader német filozófus írja valahol, hogy az ősbűn mibenlétét valószínűleg azért nem tudjuk meghatározni, mert már annyira belénk épült, hogy képtelenek vagyunk felismerni. Azt gyanítom, hogy ez az ősbűn összefüggésben lehet azzal az idegenség-érzettel, ami mindnyájunkban ott lappang. Van valami, ami nem enged bennünket önmagunk közelébe, ami még attól is megfoszt bennünket, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Ez a valami azonban nem kívülről jön, nem átokként csap le ránk. Saját lényünkben hordjuk, velünk érkezett ide. A megváltás nem lehet más, mint ennek az idegenségnek a felszámolása.
Évekkel később apám elkezdte a kútba vezetni a szennyvizet. Ha megtelt a derítő, a maradékot a kútba továbbította a bombára hasonlító orosz búvárszivattyú. A világnak az az egyetlen pontja is eltűnt, amelyre otthonként gondolhattam, ahol egyfajta anti-Narcissusként a saját ismeretlen arcomat néztem oly sokáig. Pöcegödörré változott. Nem is történhetett volna másként. Utólag hálás vagyok ezért apámnak, mert megfosztott egy halálos illúziótól. Hogy azt higgyem, van otthon. Mert nincsen, itt biztosan nincs. Ez itt nem az. Az a három éves gyerek abban az eltűnt időben sokkal jobban tudta ezt, mint én.
forrás: Vigilia
* * *
Győrffy Ákos legújabb írása a literán