Áttörhetetlenül erős lehet a páncél, mit némelyekkel szemben a lelkünk köré növesztünk.
Két és fél évtizeden át jártam ahhoz az emberhez. Eleinte meglehetősen ritkán, de miután a betegségére fény derült, egyre sűrűbben. Ahogy az állapota megkívánta. Bizalmatlanul kezelt, olykor kifejezetten ellenségesen, mint egy betolakodó idegent. Csodáltam, ahogy a feleségemet szinte azonnal el tudta fogadni, mikor már rendszeres segítségre szorult. Pedig idegenek voltak egymásnak, háromszor ha találkoztak korábban. Egyedül élt, ám mások is rendszeresen látogatták. A segítésről, az ápolásról velük is egyeztettem, de mindig csak telefonon. Kerülték a személyes találkozást, idegenek voltunk. Csak az az ember kötött össze minket.
Amikor bekerült a kórházba, a hozzátartozók beosztották, ki mikor lesz vele. A legtöbbet a feleségem, mert őt nagyon megszerette. Kedden reggel a nővére jött hozzá vidékről az Intercityvel. Félúton érte a telefonhívás a kórházi ápolóktól, hogy az az ember már nem várta meg. Mindenkit felkészületlenül ért a sietsége. Az előző este én maradtam vele a legtovább. Amikor nyugodtan elaludt, magára hagytam. Indulnom kellett: a munkám néhány napra a határon túlra szólított.
Hamvasztás utáni búcsúztatására a Dunánál került sor, azon a helyen, ahol életében a legjobban érezte magát. A Nap beragyogta az októberi szombatot. Idegenek találkoztak, akik korábban csak telefonon beszéltek egymással. Mindenki elmesélt egy-egy kedves emléket, meghatározó gondolatot, ami őhozzá fűzte.
A megszólalásokból kiderült, hogy két különböző élete volt annak az embernek. A családja és szomszédai felé leginkább a mihaszna, önző, kisszerű és rosszindulatú arcát mutatta. A dunai emberek között viszont egészen másként viselkedett. A nagy folyó partján szabad lehetett. Nyílt és segítőkész volt, mindenben számítani lehetett rá. A gyerekek is őt szerették a legjobban, tőle tanultak járni és úszni. Megrendítő tények és mondatok. Én azt mondtam el a többieknek, élete végén miként változott át a szemem láttára önző Oblomovból szelíd tekintetű Buddhává az az ember. De közösen növesztett kettős páncélunkról hallgattam.
Combközépig a Dunába gázoltunk, és markunkból szórtuk a vízbe hamvait. Horgász barátai virág helyett kicsiny aranyhalakat engedtek utána. Oly sokat kaptak már a folyótól, hogy ez alkalommal ők akartak visszaadni valamit.
Egy közeli vendéglő volt a tor helyszíne. Immár barátokként beszélgettek és koccintottak a korábbi idegenek. Jókedvűen és minden korábbinál nagyobb megértéssel emlegettük azt az embert, akinek közös vendégei lettünk azon a napon.
Ez a történet jut eszembe az ellenség–idegen–vendég–barát fogalomkörről. Hogy mi a tanulsága? Még nem tudom.
Az az ember az apám volt, akivel négy és tizennyolc éves korom között egyszer sem találkoztam.
Két és fél évtizeden át jártam ahhoz az emberhez. Eleinte meglehetősen ritkán, de miután a betegségére fény derült, egyre sűrűbben. Ahogy az állapota megkívánta. Bizalmatlanul kezelt, olykor kifejezetten ellenségesen, mint egy betolakodó idegent. Csodáltam, ahogy a feleségemet szinte azonnal el tudta fogadni, mikor már rendszeres segítségre szorult. Pedig idegenek voltak egymásnak, háromszor ha találkoztak korábban. Egyedül élt, ám mások is rendszeresen látogatták. A segítésről, az ápolásról velük is egyeztettem, de mindig csak telefonon. Kerülték a személyes találkozást, idegenek voltunk. Csak az az ember kötött össze minket.
Amikor bekerült a kórházba, a hozzátartozók beosztották, ki mikor lesz vele. A legtöbbet a feleségem, mert őt nagyon megszerette. Kedden reggel a nővére jött hozzá vidékről az Intercityvel. Félúton érte a telefonhívás a kórházi ápolóktól, hogy az az ember már nem várta meg. Mindenkit felkészületlenül ért a sietsége. Az előző este én maradtam vele a legtovább. Amikor nyugodtan elaludt, magára hagytam. Indulnom kellett: a munkám néhány napra a határon túlra szólított.
Hamvasztás utáni búcsúztatására a Dunánál került sor, azon a helyen, ahol életében a legjobban érezte magát. A Nap beragyogta az októberi szombatot. Idegenek találkoztak, akik korábban csak telefonon beszéltek egymással. Mindenki elmesélt egy-egy kedves emléket, meghatározó gondolatot, ami őhozzá fűzte.
A megszólalásokból kiderült, hogy két különböző élete volt annak az embernek. A családja és szomszédai felé leginkább a mihaszna, önző, kisszerű és rosszindulatú arcát mutatta. A dunai emberek között viszont egészen másként viselkedett. A nagy folyó partján szabad lehetett. Nyílt és segítőkész volt, mindenben számítani lehetett rá. A gyerekek is őt szerették a legjobban, tőle tanultak járni és úszni. Megrendítő tények és mondatok. Én azt mondtam el a többieknek, élete végén miként változott át a szemem láttára önző Oblomovból szelíd tekintetű Buddhává az az ember. De közösen növesztett kettős páncélunkról hallgattam.
Combközépig a Dunába gázoltunk, és markunkból szórtuk a vízbe hamvait. Horgász barátai virág helyett kicsiny aranyhalakat engedtek utána. Oly sokat kaptak már a folyótól, hogy ez alkalommal ők akartak visszaadni valamit.
Egy közeli vendéglő volt a tor helyszíne. Immár barátokként beszélgettek és koccintottak a korábbi idegenek. Jókedvűen és minden korábbinál nagyobb megértéssel emlegettük azt az embert, akinek közös vendégei lettünk azon a napon.
Ez a történet jut eszembe az ellenség–idegen–vendég–barát fogalomkörről. Hogy mi a tanulsága? Még nem tudom.
Az az ember az apám volt, akivel négy és tizennyolc éves korom között egyszer sem találkoztam.
forrás: Vigilia