A levelet véletlenül fedezték fel a húszas években, egészen pontosan 1924-ben egy leideni antikváriusnál. Három krémszínű papírlapról van szó, méretük 11,5 x 17 centiméter; nyomot hagyott rajtuk a nedvesség, de az írás jól megmaradt, apró, tisztán kivehető és tökéletesen olvasható. Az ismeretlen tettes egy régi, egykor nagyon népszerű románc, az amszterdami Cool könyvkiadó által 1651-ben kiadott Hattyús lovag belső borítójára ragasztotta a levelet.
A kutatók többsége (Isarlo, Gillet, Clark, de Vries, Borrero, Goldschneider) kétségét fejezte ki a felfedezést illetően, egyedül van der Velde, a fiatal utrechti történész és költő (hozzáfűzném, hogy rejtélyes körülmények között, Scheveningen közelében szúrták le) védte makacsul és a végsőkig a levél eredetiségét. A levél szerzője - az ifjú tudós szerint - nem lehetett más, csakis Johannes Vermeer, címzettje pedig Antonie van Leeuwenhoek természettudós, aki a mikroszkóp tökéletesítésének köszönheti hírnevét. Mindketten - a tudós és a művész - egyazon évben és napon születtek, és egész életüket ugyanabban a városban élték le.
A levélben nincs nyoma javításnak, vagy későbbi interpolációnak, viszont tartalmaz két szórakoztató helyesírási hibát és pár betűátvetést, láthatólag sietős kézzel vetették papírra. Néhány sort kihúztak, s ezt olyan határozottsággal és energiával tették, hogy sosem tudjuk meg, milyen őrült vagy szégyenletes gondolatokat takart el örökre a tinta feketéje.
Az írás karaktere (a szálkás betűk, a „v” nyitott nyolcashoz hasonló alakja; a tollvonás helyenként meginog, mintha valaki sietős lépések után váratlanul megtorpanna) megdöbbentő hasonlóságot - ha ugyan nem azonosságot - mutat Vermeer egyetlen aláírásával, amely a Szent Lukács-céh 1662-es névsorában maradt fenn. A papír és a tinta vegyelemzése szerint a dokumentum keltezése a XVII. század második felére tehető, minden arra mutat tehát, hogy a levelet írhatta volna Vermeer, mégis hiányzik a döntő bizonyíték. Hisz tudjuk jól, hogy léteznek technikailag tökéletes hamisítványok is.
Mindazok, akik a dokumentum eredetiségét vitatták, számos, de őszintén szólva nem különösebben meggyőző érvvel hozakodtak elő. A tudományos óvatosság, sőt még a túlzásba vitt szkepticizmus is minden bizonnyal dicséretes tulajdonságok, ugyanakkor a kritikai megjegyzések sorai közt olvasva érezhető volt, hogy - bár ennek senki nem adott hangot - a legnagyobb kétséget a levél tartalma kelti. Ha mondjuk Vermeer anyósának, Maria Tinsnek írt volna levelet, melyben 100 guldent kér kölcsön Ignatius fia keresztelőjére, vagy, teszem azt, van Buyten péknek ajánlotta volna fel képei egyikét adóssága fedezeteként, talán senki sem emelt volna kifogást. Ám amikor két és fél évszázad múltával a Nagy Hallgatag egyszerre csak megszólal, és amit mond, az mindjárt intim vallomás, manifesztum és jóslat - ezt nem akarjuk elfogadni, mert mindannyian félünk a kinyilatkoztatásoktól és a csodáktól.
Ez hát a levél:
„Nyilván csodálkozol, hogy írok Neked, és nem megyek át - mint oly gyakran szoktam - még napszállta előtt a műhelyedbe. Azt hiszem mégis, hogy nem merem, nem tudom szemedbe mondani azt, amit majd mindjárt olvashatsz.
Jobban szerettem volna nem megírni ezt a levelet. Sokáig tépelődtem, hisz valóban nem áll szándékomban veszélybe sodorni régi barátságunkat. Végül mégis rászántam magam. Mert vannak fontosabb dolgok annál, ami minket összeköt, fontosabbak Leeuwenhoeknél, fontosabbak Vermeernél.
Néhány nappal ezelőtt új mikroszkópodon keresztül egy csepp vizet mutattál nekem. Mindig azt hittem, a víz tiszta, mint az üveg, de olyan fura szörnyek gomolyogtak benne, mint Bosch áttetsző poklában. A bemutató alatt kíváncsian, és azt hiszem, elégedetten figyelted megdöbbenésemet. Hallgattunk. Aztán nagyon lassan és nyomatékosan ezt mondtad: ’Ilyen a víz, barátom, ilyen, és nem más’.
Megértettem, mit akarsz ezzel mondani: mi művészek a látszatot örökítjük meg, az árnyak életét, a világ hazug felszínét, nincs merszünk és tehetségünk ahhoz, hogy eljussunk a dolgok lényegéhez. Úgy is mondhatnám, hogy mi az ámítás anyagával munkálkodó iparosok lennénk, miközben Te és a Hozzád hasonlók az igazság mesterei vagytok.
Mint jól tudod, apámnak volt egy vendéglője a vásártérnél, a ’Mechelen’. Gyakran járt oda egy öreg tengerész, aki az egész világot bejárta Brazíliától és Madagaszkártól az Északi-tengerig. Jól emlékszem rá, mindig ittas volt, de gyönyörűen mesélt, mindenki szívesen hallgatta. Ő volt a hely attrakciója, mint egy nagy, színes kép vagy egzotikus állat. Egyik kedvenc története Si Huang-ti kínai császárról szólt.
Egyszer régen a császár megparancsolta, hogy vastag fallal vegyék körül az országot, hogy elzárkózzanak attól, ami idegen, és elégetett minden könyvet, hogy az emberek ne hallják meg a múlt szavait. Halálbüntetés terhe mellett megtiltott mindenféle művészeti tevékenységet. (Ezek tökéletes haszontalansága szembetűnő volt az olyan fontos állami feladatokhoz képest, mint az erődépítés vagy a lázadók lefejezése). Ekkor a költők, a festők és a zenészek a hegyekben és a kolostorokban húzták meg magukat, a remeték életét élték besúgók falkájával a sarkukban. A tereken festmények, legyezők, szobrok, mintás szőnyegek, hivalkodó vagy szépnek mondható tárgyak máglyái lobogtak. A gyerekek, nők és férfiak egyforma, hamuszínű öltözetet viseltek. A császár még a virágok ellen is háborút hirdetett: kővel szóratta be a virágos mezőket. Különleges rendelete értelmében napnyugtakor már mindenki otthon volt, fekete függönnyel tökéletesen elsötétítette az ablakot - hisz magad is tudod, milyen őrületes képeket tud festeni a szél, a felhők és a naplemente pírja.
A császár csakis a tudományt tartotta nagyra, kitüntetésekkel és arannyal halmozta el a tudósokat. A csillagászok nap mint nap újabb - valódi vagy kitalált - csillag felfedezéséről hoztak hírt, amelyeknek szolgaian a császár nevét adták, úgyhogy hamarosan az egész égbolt hemzsegett a Si Huang-ti I., Si Huang-ti II., Si Huang-ti III. és hasonló nevű fénylő pontocskáktól. A matematikusok azon fáradoztak, hogy új számolási rendszereket találjanak ki, bonyolult egyenleteket, elképzelhetetlen mértani formákat, tudván tudva, hogy munkájuk hiábavaló, és senki nem veheti hasznát. A természettudósok olyan fa kikísérletezését ígérték, amely koronájával fordul a földbe, gyökere pedig az égbe nyúlik, a búza öklömnyi szemeket hoz.
Végül a császár már a halhatatlanságra vágyott. Az orvosok kegyetlen kísérleteket végeztek embereken és állatokon, hogy felfedezzék az örökké élő szív, máj és tüdő titkát.
Ugyanez a császár - ahogy az már a tettek embereivel gyakran megesik - át akarta alakítani az ég és a föld képét, hogy neve mindörökre bevésődjék az utódok emlékezetébe. Nem értette meg, hogy az egyszerű paraszt, csizmadia vagy zöldségkereskedő élete is sokkal tiszteletre és csodálatra méltóbb az övénél - belőle csak egy sápadt betű, jel lesz a monoton ismétlődő őrület és erőszak szimbólumai között.
Ahhoz képest, hogy mennyit gyilkolt, pusztított az emberek fejében és lelkében, szörnyen banális volt a halála. Egy szőlőfürt bogyójától fulladt meg. Hogy lesöpörje a föld színéről, a természet nem erőltette meg magát sem orkánnal, sem vízözönnel.
Most biztos azt kérdezed, miért mesélem el mindezt, mi köze egy távoli és idegen uralkodónak a Te vízcseppedhez. Nyilván nem elég világosan és összeszedetten válaszolok Neked, de remélem, megérted egy férfi szavát, aki telve van rossz előérzetekkel és nyugtalansággal.
Nos hát attól tartok, hogy Te és a Hozzád hasonlók veszélyes vállalkozásba kezdtek, ami esetleg nemcsak hasznot hajt az emberiségnek, hanem hatalmas és helyrehozhatatlan károkat is okoz. Nem vetted még észre, hogy minél tökéletesebbek a kutatás műszerei és eszközei, annál távolibbá és elérhetetlenebbé válnak a céljai? Minden felfedezéssel újabb szakadék nyílik előttünk. Egyre magányosabbak vagyunk a világmindenség titokzatos pusztaságában.
Tudom, hogy ki szeretnétek vezetni az embereket a babona és a véletlenek útvesztőjéből, hogy biztos, világos tudást akartok adni nekik, az egyetlent, amely szerintetek megvéd a félelemtől és a szorongástól. De vajon a tudomány valóban megnyugvást hoz akkor is, ha a szükségszerűséggel helyettesítjük be a Gondviselés szót?
Bizonyára szememre veted, hogy művészetünk nem oldja meg a természet egyetlen talányát sem. A mi feladatunk nem a rejtvények megoldása, hanem hogy tudatosítsuk ezeket magunkban, fejet hajtsunk előttük, és felkészítsük a szemünket a szüntelen elragadtatásra és csodálkozásra. És ha már annyira fontosak Neked a találmányok, akkor elmondom, milyen büszke vagyok arra, hogy sikerült összehoznom a kobalt egy különösen intenzív fajtáját a ragyogó citromsárgával, és megörökítettem a vastag üvegen át a szürke falra vetődő délutáni fény reflexét.
Eszközeink tényleg primitívek: bot, a végére erősített sörtebokorral, derékszögű léc, színezőanyagok, olajak - ezek az évszázadok során mit sem változtak, ahogy az emberi test és természet sem. Ha jól értem feladatomat, az emberrel el kell fogadtatnom a környező valóságot; így hát céhbeli testvéreimmel együtt ezért ismételgetjük végtelen számban az eget a felhőkkel, városképeket és emberek arcképeit - ezt az egész szatócsvilágot -, hisz csakis ebben érezzük magunkat biztonságban, itt lehetünk boldogok.
Elválnak útjaink. Tudom, hogy nem tudlak meggyőzni, és nem hagysz fel a lencsék csiszolásával, építed Bábel-tornyodat. De engedd meg, hogy mi is folytassuk ősrégi mesterségünket és hirdessük a megbékélést a világnak, beszéljünk az örömről és a megtalált harmóniáról, a viszonzott szerelem iránti örök vágyról”.
Wołosz Vera fordítása