Hozzátok közelebb a széketeket s a teátokat a kályhához, a rumról se feledkezzetek meg. Jobb a meghitt meleg, ha már hideg időkről mesélünk.
Vannak emberek, főképp bizonyos hordozatú férfiak, akik elhárítanak mindenféle érzelgősséget, s a karácsonnyal kapcsolatban erős az averziójuk. Én legalább egy karácsonyt valóban mélyen őrzök az emlékezetemben. 1908 ünnepestéje volt Chicagóban. November elején érkeztem meg Chicagóba, s mindjárt mondták is nekem, amíg az általános helyzetről tájékozódtam, ez lesz a legzordabb tél, amit e különben is elég kellemetlen város csak megélhet. Megkérdeztem, mik a kilátásai egy kazánkovácsnak, s mondták, kazánkovácsnak itt semmi esélye, s amíg félig-meddig elfogadható hálóhely után jártam, mindent túlságosan drágának találtam. Ezt elég sokan megtapasztalták 1908 telén Chicagóban, akármi volt is a foglalkozásuk.
A szél meg undokul fújt át a Michigen-tavon a városra decemberben, s a hónap vége felé még egy csomó húscsomagoló üzem is becsukta kapuit, a munkanélküliek egész áradatát döntve így az utcára.
Napra nap végigkóboroltuk valamennyi városnegyedet, munkaalkalomra vadászva kétségbeesetten, s örültünk, ha esténként valamelyik szűk, kimerült emberekkel zsúfolt kiskocsmában meghúzódhattunk a vágóhidak környékén. Itt legalább megvoltunk a melegen, s nyugodtan elnyújtózkodhattunk. Üldögéltünk, amíg csak lehetett, egyetlen pohár whisky mellett, s napközben minden aprópénzünket megtakarítottuk erre a whiskyre, s ebben még a jó meleg, a lárma s egy-egy jókománk is bennefoglaltatott, minden, ami a reménykedésünkből még megmaradt.
Ennek az évnek a karácsonyestéjén is itt üldögéltünk, s a kiskocsma még zsúfoltabb volt, mint rendesen, a whisky még vízízűbb, a publikum még elkeseredettebb. Nyilvánvaló, sem a társaság, sem a kocsmáros nem volt túlságosan ünnepi hangulatban, ha már a vendégsereg egyetlen problémája az volt, hogyan húzza ki egyetlen pohár whiskyvel az időt hajnalig, a kocsmárosnak meg minden problémája, hogy megszabaduljon azoktól, akik előtt egész időn át csak üres pohár áll.
Tíz óra körül azonban beállított két vagy három legény, ördög tudja, melyik szél fújta ide őket, volt néhány dollár a zsebükben, s mivel ünnepeste járta, s az elérzékenyülés benne a levegőben, meghívták az egész társaságot, ürítsünk együtt néhány pohár whiskyt. Öt perc múlva az egész kocsma a feje tetejére állott. Mindenki újabb whiskyért szaladt (s nagyon ügyeltek, hogy a töltés a vonalig, vagyis korrekt legyen), az asztalokat összetolták, egy agyonfagyottnak tetsző lányt megkértek, táncoljon el egy cakewalkot, közben az ünneplő társaság tenyerét összeverve tapsolt hozzá. De mondjam-e, az ördögnek alighanem benne volt mindebben a kátrányos keze, sehogy sem támadt igazi, bensőséges hangulat.
Bizony, legalábbis kezdetben a rendhagyó bolydulásnak szinte gonosz karaktere volt. Gondolom, attól is, hogy az ajándékitalt kénytelen-kelletlen fogadtuk mégiscsak, s ez mindannyiunkat ingerültté tett. A karácsonyi hangulat szítóira sem néztünk épp barátságos szemmel. Már az első pohár ingyen whisky után tervet kovácsoltunk, igazi karácsonyi ajándékozáson, hogy úgy mondjam, nagyobb stílű ajándékozási vállalkozáson kezdtük törni a fejünket.
Mivel ajándéktárgyaknak aligha lettünk volna bővében, inkább a megajándékozottakhoz illő tárgyakat választottunk, talán még mélyebb értelmet is kölcsönöztünk ezzel az ajándékozásnak.
A kocsmárosnak kübli szennyes hólét hoztunk be odakintről, volt ott belőle elég, tartson ki ilyenformán a maradék whiskyje az új esztendőig. A pincérnek ócska, horpadt konzervdobozt ajándékoztunk, legyen legalább egy értékes darab a szervizében, s a lokálhoz tartozó lánynak csorba zsebkést, hadd kaparja le vele arcáról a tavalyi púderréteget.
Minden ajándékot, talán leszámítva a megajándékozottat, nagy ovációval fogadta a társaság. S aztán következett a fő élvezet.
Volt ugyanis köztünk egy férfi, akinek valamiképp valami gyönge pontja lehetett. Minden este itt ült, s akiknek orruk volt ehhez, bizonyosra vették, bármilyen közömbösnek mutatkozik is az illető, bujkál benne valami riadalom minden iránt, s ez csakis a rendőrséggel függhet össze. Akárki láthatta, nem érzi jól magát a bőrében.
Ennek a férfinak valami egészen különöset eszeltünk ki. Régi címkönyvből, a kocsmáros hozzájárulásával, azt a három lapot tépkedtük ki, amelyen csupa rendőrségi cím sorjázott, gondosan becsomagoltuk egy újságba, s odavittük a csomagot a férfinak.
Hatalmas csönd támadt, mihelyt átnyújtottuk. A férfi bizonytalanul kézbe vette a csomagot, s kissé meszes mosollyal nézett föl ránk. Észrevettem, ujjai miképpen motoznak a csomagon, hogy még fölnyitás előtt megállapítsa, mi lehet benne. De aztán kapkodva fölnyitotta.
S most különös dolog történt. A férfi épp a zsineggel bajlódott, amilyennel a csomag össze volt kötözve, amikor pillantása, látszólag révetegen, az újságlapra esett, amelybe mi a címkönyv kitépett lapjait összehajtogatva belerejtettük. Pillantása egyszeriben már nem is volt olyan réveteg. Lesoványodott teste (hórihorgas alakja volt) szinte az újságlap köré görnyedt, arcát mélyen odahajtva olvasott. Soha, se előtte, se azután, embert így olvasni nem láttam. Egyszerűen nyelte magába, amit olvasott. Azután fölnézett. S én megintcsak, se előtte, se azóta, így ragyogni embert nem láttam, mint ezt.
"Azt olvasom éppen itten ebben az újságban", mondta berozsdált, nehezen fegyelmezhető hangján, amely most nevetséges ellentétben volt sugárzó arcával, "hogy ez az egész ügy egyszerűen rég föl lett derítve. Ohióban bárki tudhatja, nekem ehhez az egészhez egyszerűen semmi közöm nem volt." S aztán csak nevetett.
S mi mindannyian ámulva álltunk, mivel egészen mást vártunk, s alig fogtuk föl, vádolhatták valamivel ezt az embert, s most, épp ebből az újságból tudta meg, ártatlannak nyilvánították - egyszer csak teli torokból, teljes szívünkből hahotázni kezdtünk, együtt vele, s ezzel hatalmas tombolásba fordult az ünnepünk, minden keserűségünkről megfeledkeztünk, feledhetetlen karácsonyeste lett belőle, reggelig tartott, s valahogy mindenki megbékélt.
S ebben az egyetemes nagy békességben aztán már mit se számított, hogy ezt az újságlap-dolgot aligha mi, maga a Jóisten találta ki.
Kalász Márton fordítása
forrásVannak emberek, főképp bizonyos hordozatú férfiak, akik elhárítanak mindenféle érzelgősséget, s a karácsonnyal kapcsolatban erős az averziójuk. Én legalább egy karácsonyt valóban mélyen őrzök az emlékezetemben. 1908 ünnepestéje volt Chicagóban. November elején érkeztem meg Chicagóba, s mindjárt mondták is nekem, amíg az általános helyzetről tájékozódtam, ez lesz a legzordabb tél, amit e különben is elég kellemetlen város csak megélhet. Megkérdeztem, mik a kilátásai egy kazánkovácsnak, s mondták, kazánkovácsnak itt semmi esélye, s amíg félig-meddig elfogadható hálóhely után jártam, mindent túlságosan drágának találtam. Ezt elég sokan megtapasztalták 1908 telén Chicagóban, akármi volt is a foglalkozásuk.
A szél meg undokul fújt át a Michigen-tavon a városra decemberben, s a hónap vége felé még egy csomó húscsomagoló üzem is becsukta kapuit, a munkanélküliek egész áradatát döntve így az utcára.
Napra nap végigkóboroltuk valamennyi városnegyedet, munkaalkalomra vadászva kétségbeesetten, s örültünk, ha esténként valamelyik szűk, kimerült emberekkel zsúfolt kiskocsmában meghúzódhattunk a vágóhidak környékén. Itt legalább megvoltunk a melegen, s nyugodtan elnyújtózkodhattunk. Üldögéltünk, amíg csak lehetett, egyetlen pohár whisky mellett, s napközben minden aprópénzünket megtakarítottuk erre a whiskyre, s ebben még a jó meleg, a lárma s egy-egy jókománk is bennefoglaltatott, minden, ami a reménykedésünkből még megmaradt.
Ennek az évnek a karácsonyestéjén is itt üldögéltünk, s a kiskocsma még zsúfoltabb volt, mint rendesen, a whisky még vízízűbb, a publikum még elkeseredettebb. Nyilvánvaló, sem a társaság, sem a kocsmáros nem volt túlságosan ünnepi hangulatban, ha már a vendégsereg egyetlen problémája az volt, hogyan húzza ki egyetlen pohár whiskyvel az időt hajnalig, a kocsmárosnak meg minden problémája, hogy megszabaduljon azoktól, akik előtt egész időn át csak üres pohár áll.
Tíz óra körül azonban beállított két vagy három legény, ördög tudja, melyik szél fújta ide őket, volt néhány dollár a zsebükben, s mivel ünnepeste járta, s az elérzékenyülés benne a levegőben, meghívták az egész társaságot, ürítsünk együtt néhány pohár whiskyt. Öt perc múlva az egész kocsma a feje tetejére állott. Mindenki újabb whiskyért szaladt (s nagyon ügyeltek, hogy a töltés a vonalig, vagyis korrekt legyen), az asztalokat összetolták, egy agyonfagyottnak tetsző lányt megkértek, táncoljon el egy cakewalkot, közben az ünneplő társaság tenyerét összeverve tapsolt hozzá. De mondjam-e, az ördögnek alighanem benne volt mindebben a kátrányos keze, sehogy sem támadt igazi, bensőséges hangulat.
Bizony, legalábbis kezdetben a rendhagyó bolydulásnak szinte gonosz karaktere volt. Gondolom, attól is, hogy az ajándékitalt kénytelen-kelletlen fogadtuk mégiscsak, s ez mindannyiunkat ingerültté tett. A karácsonyi hangulat szítóira sem néztünk épp barátságos szemmel. Már az első pohár ingyen whisky után tervet kovácsoltunk, igazi karácsonyi ajándékozáson, hogy úgy mondjam, nagyobb stílű ajándékozási vállalkozáson kezdtük törni a fejünket.
Mivel ajándéktárgyaknak aligha lettünk volna bővében, inkább a megajándékozottakhoz illő tárgyakat választottunk, talán még mélyebb értelmet is kölcsönöztünk ezzel az ajándékozásnak.
A kocsmárosnak kübli szennyes hólét hoztunk be odakintről, volt ott belőle elég, tartson ki ilyenformán a maradék whiskyje az új esztendőig. A pincérnek ócska, horpadt konzervdobozt ajándékoztunk, legyen legalább egy értékes darab a szervizében, s a lokálhoz tartozó lánynak csorba zsebkést, hadd kaparja le vele arcáról a tavalyi púderréteget.
Minden ajándékot, talán leszámítva a megajándékozottat, nagy ovációval fogadta a társaság. S aztán következett a fő élvezet.
Volt ugyanis köztünk egy férfi, akinek valamiképp valami gyönge pontja lehetett. Minden este itt ült, s akiknek orruk volt ehhez, bizonyosra vették, bármilyen közömbösnek mutatkozik is az illető, bujkál benne valami riadalom minden iránt, s ez csakis a rendőrséggel függhet össze. Akárki láthatta, nem érzi jól magát a bőrében.
Ennek a férfinak valami egészen különöset eszeltünk ki. Régi címkönyvből, a kocsmáros hozzájárulásával, azt a három lapot tépkedtük ki, amelyen csupa rendőrségi cím sorjázott, gondosan becsomagoltuk egy újságba, s odavittük a csomagot a férfinak.
Hatalmas csönd támadt, mihelyt átnyújtottuk. A férfi bizonytalanul kézbe vette a csomagot, s kissé meszes mosollyal nézett föl ránk. Észrevettem, ujjai miképpen motoznak a csomagon, hogy még fölnyitás előtt megállapítsa, mi lehet benne. De aztán kapkodva fölnyitotta.
S most különös dolog történt. A férfi épp a zsineggel bajlódott, amilyennel a csomag össze volt kötözve, amikor pillantása, látszólag révetegen, az újságlapra esett, amelybe mi a címkönyv kitépett lapjait összehajtogatva belerejtettük. Pillantása egyszeriben már nem is volt olyan réveteg. Lesoványodott teste (hórihorgas alakja volt) szinte az újságlap köré görnyedt, arcát mélyen odahajtva olvasott. Soha, se előtte, se azután, embert így olvasni nem láttam. Egyszerűen nyelte magába, amit olvasott. Azután fölnézett. S én megintcsak, se előtte, se azóta, így ragyogni embert nem láttam, mint ezt.
"Azt olvasom éppen itten ebben az újságban", mondta berozsdált, nehezen fegyelmezhető hangján, amely most nevetséges ellentétben volt sugárzó arcával, "hogy ez az egész ügy egyszerűen rég föl lett derítve. Ohióban bárki tudhatja, nekem ehhez az egészhez egyszerűen semmi közöm nem volt." S aztán csak nevetett.
S mi mindannyian ámulva álltunk, mivel egészen mást vártunk, s alig fogtuk föl, vádolhatták valamivel ezt az embert, s most, épp ebből az újságból tudta meg, ártatlannak nyilvánították - egyszer csak teli torokból, teljes szívünkből hahotázni kezdtünk, együtt vele, s ezzel hatalmas tombolásba fordult az ünnepünk, minden keserűségünkről megfeledkeztünk, feledhetetlen karácsonyeste lett belőle, reggelig tartott, s valahogy mindenki megbékélt.
S ebben az egyetemes nagy békességben aztán már mit se számított, hogy ezt az újságlap-dolgot aligha mi, maga a Jóisten találta ki.
Kalász Márton fordítása