Ha most azt állítom, a szomorúság az a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, akkor Önök teljes joggal már megmosolyognak, hisz annyi mindent hallottak itt ettől az előadótól, annyi egymásnak ellentmondó ezt-azt, hogy így meg úgy, a szomorúság hol végső akadály a látás előtt, hol sóvárgott pontja a korán sötétedő délutánoknak, meg még mit tudom én, mi mindent, egymásra hányva.
Azt hiszem, világosan áll Önök előtt, hogy ez az előadó előadása tárgyáról nem tud semmit.
Dehát így volt ez akkor is, amikor felhívtak telefonon, s kértek, tartsak előadást, Magára bízzuk, miről, mondták jelentőségteljesen, Maga teljesen szabad, tették hozzá, már akkor is így volt, amikor erre azt gondoltam, jó, akkor a szomorúságról fogok, de nem is gondolkoztam el, hogy ezen belül majd mit, mert inkább azon töprengtem, mért pont engem, csak nem azért, mert megsejtették valahonnan, hogy olyan könyvet akarok írni, amelyben már nem szerepel ember? – ezen járt az eszem, és nem azon, hogy majd a szomorúságról mit is.
Mert hát tényleg, miről beszélhetnék még?
Az a szomorúság, amelyről én beszélek ugyanis, három forrásból tör rá arra a bizonyos életre, amit tönkretesz. Az első s a leginkább kimeríthetetlen forrás az önsajnálat, mégpedig nem az a fajta, amelyik a gyermekmondóka szerint is „nagyon büdös”, hanem az, amikor az ember ok nélkül kezdi el sajnálni önmagát. Nem bántja senki, jól van, ül csendben, egyedül egy néptelen parkban eső után, vagy egy finom szobában, idegenben hajnaltájt, vagy alkonyatkor, és a lehető legváratlanabbul rátör ez az önsajnálat, emésztően, elháríthatatlanul. (Ilyenkor az ember nagyon egyedül érzi magát, s csak alvással múlik.)
A másik forrás a moll-fordulat a zenében. Bárhol s bármikor voltam is tanúja a pillanatnak, midőn egy akármilyen zenei építményben egyszercsak dúr után beállt egy ilyen moll-fordulat, akkor az a zene azonnal a szívembe hasított, úgy vettem, hogy személy szerint nekem fordult mollba, az arcom eltorzult, mint mikor fájdalmasan tetszik valami, egyszóval rögtön belezuhantam a már jól ismert szomorúságba, csak ültem benne, hallgattam, azt mondtam magamban, á, a szépség, pedig éppenhogy a szomorúság volt az. (Órákkal a koncert vagy a zenehallgatás, vagy az odasodródott zenei foszlány elhangzása után múlik csak el, és ellentétben azzal, amit az önsajnálat vált ki, ez akármikor felidézhető.)
A legeslegtartósabb és a legeslegmélyebb szomorúság azonban a szerelemből fakad.
De erről most nem mondok semmit.
És egyáltalán: engedelmükkel, befejezem.
De erről most nem mondok semmit.
És egyáltalán: engedelmükkel, befejezem.