Felejts, felejts, felejts el:
egy lélekcsel, egy testcsel,
magam tisztára játszva
elzuhanok a sárba.
A rézsút pásztortáskák
ernyőikkel bejátsszák,
vagy éppen más virágok,
gyöküktől másvilágok.
Onnét kezdődnek ők,
az örök-pihenők,
morzsolódnak, porulnak,
nincs is hova boruljak.
Fényes szemek: tükörkép
néz rám, már csak örökkébb,
csak az lehet; lehet, hogy
vágyam is velük elfogy,
elfogy vágyam reájuk,
csak az a toll, ruhájuk,
csak az a forróság az:
elfáradtam. Ne fárassz.
Kérlek máris: bocsánat.
Magad, magad ne fáraszd.
Ne kérd, hadd kérjelek,
amit úgysem lehet.
Persze, nem végleges,
a vég se, még, ha lesz,
ha lesz csak még: elég –
hidd, kérlek, ez a vég.