A Távol-Kelet egy olyan civilizáció, amely erősen hozzásegíti az embert ahhoz, hogy elveszítse mindazt, amit addig a magáénak tudott. És hogy mindezt úgy veszítse el, hogy észre se vegye. Azt azonban nem tudom, ez az úgynevezett Távol-Kelet megváltoztatta-e a gondolkodásomat, ahogy mondja. Én még mindig azt hiszem, hogy a régi kérdéseimet gyűrögetem a papíron, amire egykor felírtam őket, miközben lehet, hogy egészen mások a kérdések, másfelé járunk. Egy számomra sorsdöntő beszélgetést folytattam erről néhány évvel ezelőtt Japánban. Tudnia kell, hogy míg Kyotóban éltem, az esték nagy részét a Kanze-iskola egyik oldalágához tartozó nó-mester családjánál töltöttem, ahová -különös körülmények között- befogadtak. A mestert Inoue Kazuyukinak hívják, s az én életemben ő az, aki minden kétséget kizáróan nem a földi világhoz tartozik. Ő csak japánul tudott, én meg japánul nem, így beszélgetéseinknél egy angolul értő és szintén a családhoz tartozó barátom tolmácsolása segített. Ez a barát közvetítette Inoue mester szavait akkor is, amikor részt vettem a családdal egy Kyushu-szigetén tett felejthetetlen zarándokúton, s a hajón, visszafelé jövet Kyotóba, éjjel tizenkettő és úgy három között a mester magához hivatott. Nem beszélgetésre invitált, hanem el akart mondani nekem valamit, amire az időt is, a hajó s az óceán nyugalmát is megfelelőnek ítélte. Halkan beszélt, megállás nélkül, vagy három órán át. Kijelentette, hogy teljesen tisztában van azzal, mit csinálok én ezen a földön, hogy érti, és tudja, hogy miért érzem reménytelennek a köröket, amiket írok. Azt mondta, az én sorsom az, hogy megértsem végre, a szavakkal nem jutok sehová, hiába igyekszem a legnagyobb gondossággal eljárni. Ahhoz, mondta, amire én törekszem, a gondosság és az elégedetlenség nem elég. Szavai közben, úgy az első óra után valahogy, iszonyú álmosság tört rám, miközben a tudatában voltam, milyen rémületesen fontosak nekem ezek a szavak. Hogy legyőzzem ezt a kényelmetlen és teljességgel érthetetlen, rettentő álmosságot, meg akartam akasztani a monológját, s be akartam neki számolni róla, hogy igen, igen, tökéletesen így van, egyre inkább érzem a mondatok nehézkességét, és egyre inkább elégtelennek kell ítélnem, hogy mindent, de mindent a szavakra terhelek. El akartam mesélni neki, hogy mindaz, aminek az ábrázolására törekszem, az egyre inkább elfut, mint a hab, s hogy túlontúl durvák a módszereim. De ő nem hagyott nekem lehetőséget arra, hogy átvegyem a szót. Mert akkor csak egy árnyalattal, de megemelte a hangját, hogy jelezze, fel sem merülhet, hogy közbeszóljak, s részletesen, az addigiaknál is egyszerűbb szavakkal arról kezdett el beszélni, hogy ő azért van, hogy megértsem, az utam egyszerűen nem is lehet más, mint a szavak nélküli létezés. Még nyersebben is megfogalmazta, amikor így szólt: "László-szan, abba kell hagynia az írást." Azonnal elmúlt az a rettenetes álmosság. A mesteremet nagyon szeretem, de attól fogva, hogy elkerültem Kyotóból, megpróbáltam újra és újra valami megoldást találni arra, ami az ő ítéletének egy nem szó szerinti értelmezését lehetővé teszi. Vagyis: keresem a kiutat az ítéletből. Miközben érzem a megmásíthatatlanságát is ennek az ítéletnek. Talán van egy cseppnyi esélyem: ha majd egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhatok mindent.
*Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
megjelent 2003-ban, a Széphalom Könyvműhely KRASZNAHORKAI BESZÉLGETÉSEK kötetében, Szelek, kövek, növények, kozmikus tér címmel. (112-119. pp.)