Vajon a keserűség, a visszatartott (lenyelt?,
elfojtott?) szavakkal, a vízzáró rétegekig
leszivárgott, onnan lüktetve felfakadó
(feltörő, felbuzgó) érzésekkel, sejtnedvekkel,
esendő hormonokkal, epevirággal megtelő
duzzasztómű hajtja-e a világ-kereke turbinát,
s termeli az öröm-áramot, a csöndet,
a kielégülést, a végtelenséget is(?)…, s az
eredmény, netán a belőle a hajszálerekben,
az idegtelepekben, a falakban elvesző,
összegyűlő(?) maradék (kósza feszültség?,
boldogság?, bölcsesség?, egymásra utaltság?)
repíti föl a csúcsig, s fordítja át a
körülményeskedő alkalmatosságot,
amely aztán (miközben a holtpont szédületében
egy pillanatra magáévá teszi az örökkévalóság)
már tehetetlenül (megadóan?, önfeledten?)
zuhan a gravitáció(?) kitárt karjaiba(?)…,
netán a sietős frigyből megszülető kudarc
(szenvedés?, kétségbeesés?, félelem?, halál?,
tehetetlenségi nyomaték?) szakítja ki
a mélység öleléséből újra meg újra
a magáról megfeledkezőt, hogy
ha nehezen (kételkedve?, értetlenül?) is,
de előbb-utóbb vedd észre, hidd el, hogy
nélkülözhetetlen szereped (részed?, feladatod?)
van a működésben(?)…, vagy hogy
bizonytalanul (vesztesen?, csalódottan?,
dühösen?, bölcsen?) belásd (elfogadd?,
kimondd?), hogy nélküled is ugyanúgy menne
(megy), menni fog (forog tovább)
a kimondhatatlan(?)… a “menthetetlen”?…