Anyámra ütöttem,
jobban hasonlítok rá, mint valaha,
és mind inkább őt látom,
ha a tükörbe nézek,
az ő elroncsolt, szomorú, öregkori arcát,
ugyanazok a barázdák, a ráncok a homlokomon,
ugyanolyan a horpadás a pofacsontjaim alatt,
ugyanaz a növekvő sötét árnyék a szemem körül,
ugyanaz a lassan megtörő fény a tekintetemben,
és mintha belül is ugyanaz az átalakulás menne végbe bennem,
mintha ugyanolyan sebességgel szöknék magamból,
mintha fokozatosan eltorzulnék,
egyre jobban hatalmukba kerítenének, leigáznak a mindennapi gondok,
nincsen áttekintésem, beleveszek a részletekbe,
rossz szokásokat veszek fel,
szabad folyást engedek a keserűségnek,
mind mogorvább, türelmetlenebb, sértődöttebb leszek,
és olyan előnytelenül megváltozom,
hogy az is menekül előlem,
ki különben szeret,
ettől elborzadok,
ebben nem akarom őt követni,
de jó volna,
ha ugyanúgy halnék meg, mint ő,
ha ugyanúgy besegítene egy gyilkos kór,
és nem hagyná felfogni, mi bajom,
és kíméletesen, álmomban végezne velem,
és olyan könnyen, szinte észrevétlen siklanék át a létből a nemlétbe,
hogy se félelmet, se fájdalmat nem éreznék.