Sic transit (ha nem is glória, persze),
de elvesztette végleg azt a rendet,
amelyet felsőbb szándék s jó szerencse
kezdetben, csakis benne, megteremtett.
Esendő anyag, megereszkedett,
elnyűvődött bőr, petyhüdt szövetek,
ráncok, redők, mély árkok – az egész
menthetetlenül szétzüllött, beomlott
arc csupa gödör, kitüremkedés.
Úgy-ahogy ép csak a csontkoponyára
feszített, bár ráncos bőr – csak a homlok.
Az orrcimpáktól egy-egy kördarab
a keserű száj mellett elhaladva
az áll túlhúsos dombjáig szalad,
derék- vagy tompaszögben megtörik,
úgy ereszkedik le az állat
felülről körbezáró félkörig.
Mene tekel, hogy többé-már-soha,
hogy amit az olyan könnyen megejtett,
csontig nyilalló gyönyörökre ajzott
sejthalmaz így-úgy mindig elfelejtett,
a szeszélyesen összevissza rajzolt
arcból most nyilvánvalóan kitessék:
egyetlenegy biztos tulajdona
a szorongató ideiglenesség.