Antoine de Saint-Exupéry FOHÁSZ
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek
van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
forrás
Csordás Lajos Rémülten a félhomályban
Hát olyan fontos dolog egy interjú? Vagy akár huszonöt interjú? Van olyan fontos, hogy érdemes belőlük könyvet összeállítania egy írónak? Krasznahorkai László interjúkötete fölött épp efféléken gondolkodom. Kinek az igénye volt vajon ez a kötet: az íróé, a kiadóé, az olvasóé? Krasznahorkai mondja az egyik beszélgetésben, hogy minden eszme története a félreértésének a története. A beszélgetések kérdéseit olvasva sokszor ez jutott eszembe az ő művének értelmezéséről is, mert úgy látom, a riporterek a kérdéseikkel ritkán és nehezen találták el valós írói szándékát. De szerencsére jelen volt aMester, aki bizonyos, általa nem gondolt értelmezéseket is megengedve rámutathatott a részéről szándékolt irányokra, személyes indíttatásokra, életrajzi hátterekre. Éppen ebben vélhető e beszélgetések összegyűjtésének értelme. A félreértések tisztázásában.
A kötet annyiban Krasznahorkai mű, hogy legtöbbet mégiscsak ő beszél, sőt néha maga is kérdez. A beszélgetéseket ő maga állította sorrendbe bizonyos kapcsolódási pontok alapján, valahogy úgy, ahogy a dialógusok egymás folytatásaiként értelmezhetők. Szinte feladják egymásnak a végszót, így lehet például, hogy egy 2010-es interjút folytat például egy 1994-es. Csiszolt is rajtuk a kötetbe rendezés előtt, mondhatni, a maga képére alakította őket.
Honnan az a sötét, reménytelen világ, amely Krasznahorkai főbb műveit jellemzi? Mennyiben azonos ez Gyulával, az író szülőhelyével? Miért ez a szomorúság? Mi adhat reményt ezekben a kiúttalan történetekben? És a mondatok. Honnan jönnek azok a hosszan indázó Krasznahorkai mondatok? Ezek a leggyakoribb kérdések.
Az író persze fel van készülve, ha akarja, rutinosan pöccinti le őket, hozza zavarba válaszaival a kérdezőt, vagy ha akar, pontos mondatokkal válaszol. Az sem kevésbé zavarba ejtő. A kötet végére aztán az itt-ott elejtett részletekből összeáll egy viszonylag kerek írói identitáskép. Vagyis hogy van egy polgári családból származó értelmiségi fi ú a Viharsarokban, akit éppen származása miatt küldenek a gimnáziumban az F osztályba, ahol nem élő nyelveket, hanem ógörögöt és latint tanítanak neki, s ez a fiatalember valahogy nem találja a helyét. Tizenkilenc évesen együttérzésből elmegy a legszegényebb mezőgazdasági munkások közé, tehenészetben dolgozik, de már akkor érzi, miszerint ő azért van itt, hogy ezeknek a világvégi, viharkabátba zárt, gumicsizmás embereknek a tudósítója legyen, csak még nem tudja, miképp. Egy hajnali malacherélés, a szenvedés, amelyet beragyog a felkelő nap vöröse, impulzust ad számára, furcsamód az első olyan élménye, amelyet már nem lehet nem papírra vetni.
Bebarangolja Magyarországot, és mindenütt ugyanazt a szerencsétlenséget, ugyanazokat a kocsmákat látja a mélyben. Ez tehát nem Gyula, a szülőföld, bár az is benne van kétségtelenül. Ez a mindenütt jelenvaló szomorúság, reménytelenség magával ragadja örökre: „a szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll legközelebb hozzám”. Olykor hajlamos Cioran nyomán magyar szomorúságnak is nevezni, mely azonban egyetemessé növekszik műveiben. Forrása a kiszolgáltatottság: „úgy érzem, folyton ugyanarról írok, az egyetemes kiszolgáltatottságról”– vallja. Nemcsak a társadalmi kiszolgáltatottságról, hanem a kozmikus emberiről. Ez az eredője melankóliájának. Az írás nála összefügg a zenével, a zene a metafizikával, a mennyben otthonát vesztett ember bánatával és mindez egymással. Képzeljen el egy sűrű félhomályos szobát, a fiókban egy töltött revolverrel – javasolja Rádai Eszternek –, „már évtizedek óta ülök ott, abban a szobában és abban a félhomályban”. Csak olykor „fél órára” merészkedik ki a napra, s ír esetleg másról. Van-e kiút? Van-e remény? – kérdi Keresztury Tibor. „Regényeimnek nem célja az útmutatás”– mondja Krasznahorkai. Felvázol ugyan kiutakat regényeiben, de egyiket sem ajánlhatja. Ő maga például állandóan elbarangol, szökésben van, de rá kell jönnie, hogy igazából nincs hová.Hosszan időzött Kínában, Japánban, ahol a társadalom még nem vesztette el kapcsolatát a metafizikával. Ott még él az ezredévekre visszanyúló, klasszikus hagyomány. Kínát még képes tovább élő ókori birodalomnak látni, legalábbis még néhány évvel ezelőtt így látta.
Ez a könyv nem örömolvasásra való, okosolvasásra annál inkább, jegyeztem fel magamnak, amikor újból és újból neki kellett futnom a mondatainak, hogy megértsem őket. De végül is nem bántam meg a küzdelmes befogadást. Mert végül is összeállt az a bizonyos írói identitáskép.
Valahol azt írja, egyetlen mondatra készült mindig, de valahogy sohasem sikerült egyetlen mondattal megragadnia azt, amit akart, sőt a regényekkel sem sikerült egészen pontosan, ezért próbálkozik újra és újra. Ez az egyetlen mondat nyilván hasonlatos lenne a könyvei elején álló, hihetetlen tömörségű mottókhoz. És bizonyára nem sokban különbözne az egyik interjújában elejtett megjegyzésétől,mely így szól: „Egyébként rémülten a félhomályban”.
Petőfi Sándor NEM MEGYEK ÉN INNEN SEHOVA
Nem megyek én innen sehova,
Noha sorsom itten mostoha;
Hát ha volna még mostohább is,
Nem maradnék-e itt tovább is?
Nagyon kedves nekem ez a hely;
Elmegy majd a tavasz, menjen el,
Elmehet a nap, a csillagok...
De én nem mék, én itt maradok.
Fa vagyok én, lelkem a gyökér,
Gyökér nélkül a fa meg nem él;
S hogy téphetném azt ki földéből,
Idevaló mátkám szivéből?
Azért nem mék innen sehova,
Noha sorsom igen mostoha;
De ha volna még mostohább is,
Megmaradnék itten tovább is.
Debrecen, 1843. december
Krasznahorkai László és Nagy Gabriella beszélgetése a Könyves Magazin 3. számában
Aznap beszéltük meg önnel az interjút, amikor leégett Krasznahorka várának jelentős része. Mondanom sem kell, mit éreztem, első gondolatom az volt, hogy ez nem véletlen, benne van minden, ami egy Krasznahorkai Lászlóval folytatott beszélgetés alaphangját megadhatja, bevillant a műveinek baljós, rejtélyes, pusztuló világa, a kiszolgáltatottság, a magasabb erők és a gonosz. Aztán arra gondoltam: vajon ön mit érezhet, és – amiről tudtommal nemigen beszélt eddig – köthető-e a felvidéki faluhoz a neve és a családja?
A tűz borzalmas szerepet játszik az életemben, összesen hatszor voltam valamilyen formában áldozata tűznek. Egy ízben példának okáért akkor égett le Szentendrén a házam, amikor a régi Mozgó Világ halotti torán a budapesti Bertalan Lajos utcában megismerkedtem Mészöly Miklóssal. A krasznahorkai vár leégése e sorban a hetedik, s magának nem kell mondanom, milyen jelentősége van ennek a hetesnek az egész történetben. Hogy a nevem köthető-e e felvidéki helyhez? Az a név, hogy Krasznahorkai, maga szerint különben mégis milyen más helyhez lenne még köthető? Hogy aztán a családom története miképp viszonylik ide, azt fedje be bársonyosan a titok dohos, védelmező homálya. Mindenesetre a songjától e várnak és következésképp Zichy úrnőtől kiver a jeges hideg, sőt, a seppuku egy eredeti magyar válfaján tűnődöm erősen, ha arra gondolok, a túlvilágon majd azt mérik rám, hogy ezt a példátlan zenei búsdarabot hallgassam az idők végezetéig, márpedig nyilván ez lesz az ítélet.
Legutóbb megjelent interjúkötetében, melynek címe is beszédes (avagy épphogy hallgatag: Nem kérdez, nem válaszol), feltűnően sokszor kanyarodik oda a beszélgetés, hogy a tökéletes formát keresi, egyetlen regényt akart csak írni, egyetlen mondatot keres, sőt, a kiotói nó-mester, Inoue Kazujuki tanácsát fontolgatva, mely szerint ne írjon többet, oda lyukad ki, hogy reményei szerint egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhat mindent. Felmerült bennem, hogy ezt a lehetetlennek tűnő tervet maga mégis megoldja, mint a meditációkon edzett férfi, aki nem létező sebességgel volt képes futni. Hol tart most az egyetlen keresésében?
Hát, amennyiben keresem, és nem, akkor azt mondhatom, hogy két szó összeillesztésén dolgozom mostanában, az „igen”-nek és a „nem”-nek egy felbonthatatlan, szerves kombinációján. A magyar nyelvnek rendkívül gazdag homálya van, valahová ebbe a térbe képzelem.
A szövegei – bár ez mégsem szembetűnő – erősen kötődnek a személyéhez és az életéhez. Meséli, hogy egy tehenészetben volt éjjeliőr, ott jelent meg éjszaka viharkabátban a valóságosan létező Irimiás malacot herélni. Alakjait feltűnni látja a valóságban, de volt rá példa, hogy a verbális kifejezést, a könyvformát nem tartotta elegendőnek, és kivitte, továbbvezette a történetet az életbe. Sőt, arról is beszámol, hogy műveit csak maga tudja jól felolvasni. Vagyis azon túl, hogy a tapasztalat formát nyer, ami evidens, önnek mintha nem a distancia megteremtése, hanem szöveg és élet egymásba fonása volna a célja. Mintha a mű maga azonossá válna a létrehozója személyével. Mit gondol erről?
Mindenekelőtt tiltakozom. A könyveim nem kötődnek sem erősen, sem gyengéden a személyemhez, hiszen prózaíró vagyok, nem rejtett vagy valóságos alanyi költő. Az életem eseményeihez annyiban azonban igen, hogy ha én magam Mongóliában, Japánban vagy Kínában születek meg magyarként, akkor Az urgai fogoly, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó illetve a Rombolás és bánat az Ég alatt című regények beelőzik a Sátántangót és Az ellenállás melankóliáját, azaz a mongol-japán-kínai irreálisból a magyar irreálisba, valamint a magyar irreálisból a mongol-japán-kínai irreálisba haladtomban a sorrend felcserélhető, úgy hiszem. Van jelentősége egy ilyen vagy olyan sorrendnek? Ha az alany ugyanaz? Nem tudom. Nem hiszem. Az viszont biztos, hogy az út az elkerülhetetlen véletlen útja, s ezen mindig tovább újabb és újabb irreálisok felé.
Régóta foglalkoztatja a gonosz. Az ÁllatVanBent című könyvében már nem is csak foglalkoztatja, hanem egyenesen arra tesz kísérletet, hogy szavakba öntse. A szavak vagy a szeretet mágikus, szakrális erejében bízik, amikor testet ad a rossznak?
Én tényleg nem tudom, hogy könyveimnek egy oly kitűnő ismerője, mint maga, hogy kérdezhet tőlem ilyesmit… Nem bízom, és nem is bíztam soha semmiben. Úgyhogy sem a szavak mágikus erejében, sem a szeretet …mágikus?! – édesistenem! Maga a pokolban fogja végezni. Mindegy, majd lekísérem, mert nyilván miattam gondol és mond ilyeneket. Az ÁllatVanBent esetében különben nem én adtam testet a gonosznak, ahogy maga nevezi, hanem bent volt az a lakásomban, Max Neumann egy képén vagy képe által – amit én tettem, vagy pontosabban, amit mi ketten aztán tettünk, hogy megpróbáltuk megfékezni azzal, hogy láthatóvá igyekeztünk tenni. Ha sikerült. De én ezt ma már nem hiszem. A gonosz láthatatlan: megnyilvánul ugyan a cselekedeteinkben, fojtott indulatainkban, szándékainkban, vágyainkban, karaktereinkben, de felfoghatatlan dimenziója ő az embernél irdatlanabb létnek. Valójában az a helyzet, hogy fogalmaink sincsenek róla, mert fogalmaink tartományába ő bele se fér. Már ahogy megnevezni próbáljuk, és használnunk kell valamilyen névmást, hogy tudniillik „ő” vagy „az”, már itt zavarba ejtő bizonytalanságokba ütközünk. Iszonyatos korlátokba. Összefoglalóan tehát: biztos vagyok benne, hogy soha többé nem kísérlek meg olyasmit, amit az ÁllatVanBentben tettem.
Az irodalomban kívülállónak érzi magát. Mennyire zsigeri vagy tudatos döntés ez, és miként éli meg ahhoz képest, hogy ön a kortárs irodalmi kánon egyik meghatározó alakjává vált a Sátántangó óta? És ehhez kapcsolódóan: a kívülállás bármitől, bármiből nem lehet, hogy az ön személyiségében eleve benne lévő védtelenségérzést rekonstruálja újra és újra?
A maga érzékeny lelke nyilván helyes nyomon van, de csak megismételni tudom, hogy a műveim és a műveimmel összefüggő személyem jellegzetességeivel, azaz semmi személyessel nem foglalkozom, ha hiszi, ha nem. Ha valaki védtelenségérzéséről beszélhetek, az nem a magamé lesz, hanem azoké, akik bolygónyi messzeségben élnek attól, hogy ezt a védtelenségérzést formalizálni tudják. Ha engem maga kívül érez bármin, az nyilván abból fakad, hogy hőseim, azaz gondolatmenetem állandó tárgya, a Mindig Ugyanaz a Személy valóban kívül van a társadalmon, mert az én tekintetem valahogy úgy működik, hogy őt és csak őt látja meg a tömegben, az ő tekintetével kapcsolódik össze az enyém, az övével, aki már a tekintetével elárulja, hogy semmiféle szociális erő vagy félelem vagy ösztön nem tudja bent tartani – ő a kikergetett fiú, az eltékozolt.
fotó: Valuska Gábor
Ön irtózik a politikától, alantas funkciónak ítéli, aminek semmi köze az univerzális törvényekhez és igazsághoz. Mostanában azonban különösen nagy szerepe lett az irodalomban a politikai költészetnek vagy prózának. Mit szól ezekhez a fejleményekhez, ha az írástudók felelősségére gondol?
Ügyesen választotta meg a szót, s nem művészt mondott, hanem írástudót. Hogy az írástudó felelősségéből következik egy cselekvő, egy beavatkozó kötelesség, amikor társadalmi méltányosságról van szó, az magától értetődő. A művész felelősségéből viszont a kiteljesedő művészet következik, és csak az. Van, amikor e két lény megfér egy lélekben, van, amikor nem. József Attila ott lenne a barikádokon, abban szinte biztos vagyok. De Pilinszky János nem, abban is. És Pilinszkyt senki, érti, senki nem is kényszeríthetné arra, hogy másként tegyen, mint ahogyan tesz. Nincs joga rá.
Talán furcsán hangzik, de néha úgy gondolom, bizonyos szempontból Krasznahorkai László a magyar Thomas Bernhard. A magyarokat, az európai kultúrát és általában az emberiséget reménytelennek látja. Miközben, ahogy Bernhard arcán is észreveszi egy bikaviadalon az együttérzést, az ön könyvei sem nélkülözik a szeretetet, sőt. Hogy van ez?
Maga rejtélyesen fogalmaz… Furcsán hangzik, hogy néha úgy gondolja? Nem, szerintem, nem furcsán hangzik, amit gondol, hanem, azt hiszem, téved. Mert Thomas Bernhardot nem az tette Thomas Bernharddá, hogy reménytelennek látott minden emberit, s ugyanakkor érzéseit nem mindig tudta tökéletesen elrejteni a nyilvánosság elől. Az összehasonlítása természetesen kitüntet, de ismét csak tiltakoznom kell. Felületesen ismertem őt, teljesen más karakterek vagyunk. A művek esetében pedig még mélyebb különbségeket sejtek, mint a karakterekben. Tehát nem, nem hiszem. Bernhard óriási magaslat a német nyelvű irodalomban. Csak Hilbig mérhető hozzá. De csak mérhető hozzá, azt a magaslatot nem is célozza meg. Hilbig világa beteg, undorító, érthetetlen, monokróm. Bernhardé gazdag, csodálatos. Aki folyamatosan és olyan vulkanikus erővel szidja a világot, mint Bernhard, az könnyen megtéveszt, de hamar kiderül, mi van itt voltaképp. Bernhard méltányolta a nagyságot, a zsenialitást, a gondolkodás erejét, az emberi szellem teremtő diadalait. Méltányolta, rajongott érte. Bernhard egy rajongó volt. Ezért utálta, ezért vetette meg azt, ami nem nagy, ami nem zseniális. Azt hiszem, ez az a bernhardi vonás, ami miatt maga ezt a hasonlóságot gyanítja. De az én lelkemben Hilbig is benne van. Nálam minden attól függ, hogy kel fel a nap.
Egy interjújában a jövőről morfondírozva azt a költői kérdést teszi fel: „Lehet, hogy az emberiség visszatér ahhoz, hogy saját maga gondolkozzon?” Azzal kapcsolatban mondja ezt, hogy úgy véli, a könyveknek, az olvasásnak vége. Ám eljöhet az az idő, amikor az ember katasztrófák vagy saját belátása által oda jut, hogy végre originálisan gondolkozni kezd. Mit lát a jövőben, mi történik maga szerint mentálisan az emberrel mondjuk tíz év múlva vagy később?
Miközben a viharos ellenkezőjét kívánom, abban biztos vagyok, hogy a guttenbergi könyv eltűnik, de a guttenbergi gondolat nem. Mert annyiban módosítanék korábbi kijelentésemen (ma szerda van, akkor hétfő volt), hogy az írás maga, az nem tűnik el. De az is gyökeresen megváltozik, így az olvasás jellege is. Az ember nem képes abbahagyni a gondolkodást, de a gondolkodás módján s különösen kifejezésének módján folyton változtat. Nem egyéni döntésekről van itt szó persze, hanem egy általunk együttesen sodratott káosz természetéről. Másképp fogjuk gondolatainkat formába önteni, és magától értetődően ez meghatározza majd az olvasás módját is. Nagyon nagy változás ez. De a félelmem nem igazán őszinte, mert én nem érem meg.
A Háború és háború kapcsán nyilatkozza, hogy ahhoz a kevés „kedves, magányos, fáradt és érzékeny olvasó”-hoz szól, akik közös nyelvet beszélnek magával, szobák mélyén rejtőznek, mert nem akarnak részt venni az elfogadhatatlanban. Ez a kijelentés a kiválasztottakról szól, és, akárhogy is nézzük, valamiféle elitista, arisztokratikus szemléletről tanúskodik. Van ma is – értelmezhető módon– ezoterikus és exoterikus tudás, és mi a művész szerepe ezek átadásában?
Könyveim azokhoz szólnak, akik elolvassák őket. Így az a tény, hogy én egyáltalán szánom valakiknek, amit kibocsátok, nem bír iszonyatos jelentőséggel. Viszont ők, akiknek mégis „szánom” a könyveimet, sokfélék, de hogy nem arisztokratikusak és hogy ez nem a szociális elit, arra mérget vehet. Épp ellenkezőleg, akikre én gondoltam, és gondolok, azok nem hogy nem kiválasztottak, hanem épp ellenkezőleg, őket senki nem fogja kiválasztani, csak kivetni, mert nem kiválasztottak, hanem kivetettek ők, sérültek, védtelenek, túlérzékenyek, már az első fordulónál kipörögnek ezek a Nagy Kavarógépből. Esetleg úgy fogalmazhatná át tehát a megnevezést, hogy akikről beszélünk, azok inkább a sérültek elitje, a jóvátehetetlenül kiszolgáltatottak arisztokratái… Ez, ugye, másként hangzik már. S hogy én nekik kínálom fel a műveimet? Inkább azt mondanám, hogy ők azok a Mindig Ugyanazon Személyek, akik gondolkodásom állandó alanyai. Hálás vagyok nekik, végtelenül. Nélkülük az olvasók nem is értenék, mit csinálok. Nélkülük az eszembe se jutna írni valamit. Ők azok, akik részben, legalább valamilyen pici töredékben, de minden olvasómban, azt hiszem, ott vannak.
Azt tudjuk, hogy a filozófia, a gondolkodás tudománya erősen foglalkoztatja. De érdekli a biológia is? A szenvedés például, amelynek fogalma és szerepe időről időre, kultúráról kultúrára átértelmeződik, nyerhet-e bármiféle értelmet?
A szenvedés biológiájába nem szívesen gondolok bele, mert erkölcsi érzékeimet egyelőre rendkívüli módon sérti a puszta lehetőség vagy tény, hogy a szenvedésnek van a biológia felől megközelíthető definíciója is. Amikor a háború utolsó heteiben Boszniában tartózkodtam, a szenvedés kimondhatatlan fájdalmát éreztem. Felverte bennem mindazt, ami a holokauszt. Azt hittem, megbolondulok, hogy a tanúja vagyok annak, ami történik, és komoly esélye volt, hogy ebből a szörnyűségből soha nem fogok szabadulni. A legutolsó pokoljárók, a boszniai emberek rettenetes szenvedésének a… biológiája?! Azonnal abba kell hagynunk az erről való puszta gondolkodást, de különösen a beszédet, úgyhogy én mindkettőt most abba is hagyom. Felidézem inkább Dosztojevszkij sztarecét, kiülök vele ebbe a csodálatos tavaszi napfénybe, és nem beszélünk, csak hallgatunk, csak ücsörgünk csöndben – hallgatjuk a madarak tomboló melódiáit.
* * *(Az interjú a Könyves magazin 3. számában jelent meg.)
itt található. (26-29. oldal)
forrás: könyvesblog
Orbán Ottó ERKÉLYEMRŐL A KILÁTÁS (részlet)
1. Az új elit
Mohó és műveletlen. Ezen a földön az államkincstár
nyelve-szakasztott bronzharangként, századok óta kong az ürességtől
(ha nem, gyorsan kiraboljuk, közadakozásból
emlékművet emeltetünk magunknak, hogy dicsőségünk örök időkre fennmaradjon,
s nyomás a koronaékszerekkel Sztambul vagy New York felé)…
A fölül kerülő tehát könyékig nyúl a fazékba, amit ma megehetsz, az a tiéd! –
fiatal még a szerzésben, vagy éppenséggel túl öreg,
és azt hiszi, hogy már úgyis mindenről lekésett…
Hajigálódzhat az eszme a forradalom lángcsóvájával, a tűz nem fogja a tartószerkezetet.
A jogállam szemérmes szűz, de szorgosan tanul a maffiától,
és bár gépfegyverét paragrafusok dús bokrába rejti,
ő is szitává lövi veszélyessé váló vetélytársait;
cuius religio, eius regio, susogja:
ki igaz urat szolgál, azé a zsozsó…
2. A köznép
Velük ki érne rá törődni? Nekik nem hoznak változást
a forradalmak és a rendszerváltozások.
Ők lenn születnek és lenn is maradnak;
számon kívül, mint Ixion az alvilágban,
örökös hányingerrel küszködve hétköznapjaik bősz kerekén;
róluk szaval mindig is Isten küldötte, a honmentő, miközben
törvényt hoz – krokodilkönnyet hullatva – ellenük.
Mit számít nekik az, hogy vers siratja el őket,
mint halottaikat a falusi ravatalozóban
a fekete fejkendős, sikoltozó öregasszonyok?
Életük pötty egy katicabogáron;
az gondol egyet, szárnyra kap, elrepül –
csikorgó csontjaikat egy-két évszázad megőrli…
Sötét, ameddig elláthatsz, lélek, sötét…
Kornai János Találkozás Széchenyivel
Részlet az előadásból:
"Széchenyire úgy tekintek − és azt hiszem, sokan mások is, akik most ebben a teremben összegyűltek, ugyanezt érzik −, mint értelmiségi társunkra. Számunkra, értelmiségiek számára nem kötelező a magabiztosság. A kiváltságaink közé tartozik a gyötrődés, a belső viaskodás fényűzése. Széchenyi közülünk való volt, „lelki független ember”, hogy az ő szavait idézzem. Nekünk, sokkal kisebb méretre szabott értelmiségieknek lelki rokonunk a nagy Széchenyi, mert mentes a felületes nemzeti gőgtől, mert vívódik benne a magyarság és az európaiság, mert félti a hazát a felelőtlen kalandorságtól, mert azt hirdette mindig, hogy uszító retorika helyett jól meggondolt okos tettekre van szükség."
*
Az esszé teljes szövege olvasható az MTA megújult honlapján, itt.
Krasznahorkai László Nem egy, nem egy (részlet)
Győrffy Ákos A HALSTATTI KULTÚRA
A ravatalozó bejárata mellett sámli, valamikor fehér lehetett, hámlik róla a festék. A sámlin hangszóró, mint az iskolai folyosók falán, olyan. A hangszóróhoz ragasztószalaggal walkmant erősítettek. Bach szól belőle. Kontakthibás, szaggatott hangfoszlányok, bármiféle rendszer nélkül. A temető gondnoka mondta valakinek, hogy Bach, és éppen hallottam, amikor mondta, különben nem ismertem volna fel.
Egyre vastagabb felhőtáblák úsznak a völgy fölé, az alacsonyabb hegyek gerince sem látszik már. A temető felé jövet tettem egy kerülőt a patakhoz. Látni akartam a patakot. Keresni egy hidat, elszívni egy cigarettát a hídon, és nézni a patakot, ezt akartam. De olyan hely nincs, ami igazán megfelelne.
Nem tudom, milyen helyre vágyom. Az a kép, ami a patakról él bennem, a valóságban nem létezik. Valami mindig rossz helyen van, vagy valami mindig hiányzik. Aztán mégis megálltam egy hídon, elszívtam egy cigarettát, és néztem a patakot. Nem mondott semmit a patak látványa, csak az a puha, vattaszerű fal volt, mint mindig, ami körbevett, ami letompítja a hangokat és az illatokat, ami fénytelenné teszi a képeket. Nem ereszt ki és nem ereszt be. Az a fal volt, ami van.
És ugyanaz a néhány visszatérő, monoton és őrjítő kérdés csak. Hogy mi ez, hogy mit jelent, hogy mi történik. Ez a három kérdés, és rögtön a három válasz is, hogy semmi, hogy semmit és semmi. Ez a három.
A híd túloldalán két fiú trenírozott egy harcikutyát. Egy égerfa alsó ágára kötött elhasznált gumiabroncson lógott a kutya. Az állkapcsával tartotta magát a gumiabroncs peremén. Az állkapcsával tartotta magát, négy lába mereven előre állt, ott lógott, és lassan forgott körbe. A két fiú közül az egyiknél bot volt, időnként ráütött vele a kutya hátára, és ráüvöltött, hogy szorítsd, szorítsd, szorítsd. Szorítsd.
Kerülőúton mentem vissza, a temető felé, néhányan ácsorogtak már a ravatalozó előtt. Apám is, egy fenyő alatt, egyedül, egyik lábáról a másikra nehezedve. A férfiak hóna alatt autóstáska, riasztók vijjogtak egyet, ahogy belülről lecsattantak az ajtózárak gombjai az autókban. Csattanások, sűrűn egymás után.
A fenyő alól hallgattuk a fiatal papot, apám és én. A frissen kiásott földhányás gőzölgött a szemerkélő esőben. A fenyő alól félig beláttam a gödörbe. Világosabb és sötétebb sávok a talajban, húsz-harminc centi vastagok. Néhány ásóval félbevágott giliszta rángatózott a sávok szélein. A sávok kultúrákat jelölnek, gondoltam, valaki másra gondolva, aki egyszer egy másik gödör mellett ezt súgta nekem. Az a középső, hamuszínű sáv mondjuk a halstatti kultúra. Egy háromezer éves sáv. Vagy nem az, valószínű, hogy nem az, de szépen hangzik, hogy halstatti kultúra. A fiatal pap háttal állt nekünk, lehajtott fejjel a gödörnek beszélt, és az ereszkedő testnek odalent. Hol. Nem hittünk neki.
forrás: Vigilia, 2005. január
Bajtai András AMI TÖRTÉNT
Nem tudom, mit mondanék neked,
ha hirtelen előkerülnél a semmiből,
a sehonnanból, egyszer csak jönnél
szemben velem az utcán, este volna
vagy késő délután, mindegy, én
akkor is megismernélek, még ha először
el se hinném, hogy te vagy az.
Töprengenék aztán, hogy mit is
kereshetsz itt, hozzám jöttél-e,
vagy csak véletlenül jársz erre.
Nem tudom, mit mondanék neked,
mint ahogy azt sem, megérné-e
egyáltalán bármit is mondani, mintha
jóvátehetnék mindent holmi
semmi-szavakkal, mint a sajnálom,
vagy a bocsáss meg, elfeledve,
hogy ami történt, helyrehozhatatlan.
*
hycry blogjában - Bajtai András versek
Artner Margit kiállítása 2012 április 5-én nyílik
A XIII. kerületi Önkormányzat Városház Galériájában.
A kiállítást Roboz Beáta, az Újlipótvárosi Klub-Galéria vezetője nyitja meg.
A Galéria címe: XIII., Béke tér 1.
Megtekinthető május 7-ig
Hétfő 13:30 17:30
Szerda 8:00 - 16:00
Péntek 8:00 - 11:00
Meghívó
Cselényi Béla HÁNY ÓRA VAN?
mondom, fiam, sose fogadj el kitüntetést attól, akinek a szíve távoli bankokban
kamatozik, s hízik akkorára, hogy befogadja a bajuszos Mona Lisát is.
Te e m b e r vagy, nem bajuszos Mona Lisa! Sose kérj semmit azoktól,
akik befogadnak, s t ő l e d, aki kirekesztetted az ügyeskedést,
t ő l e d fogják megkérdezni: «HÁNY ÓRA VAN?»!
Budapest, 1997.VII.29.
Elekes Ferenc CSELÉNYI
(Cselényi Béla verseiről)
Soha nem találkoztam Cselényivel. Nem tudom, milyen a járása, hangja, tekintete. Néha úgy képzelem, Cselényi plasztelinből van, s ha végigmegy a pesti utcán, zsebeiben apró ólomkatonák, pléhdobozok, törékeny gyermekjátékok zörögnek. És néha úgy képzelem, Cselényi versből van, s amerre ő jár, körülötte minden verssé változik. Ha bemegy egy ajtón, vers lesz a kilincsből, utcára les a kulcslyuk, hogy lám, hová lettek azok a hatvanas évek?
Ebben a fölfordult világban Cselényi úgy jár, mint akit nem érdekel, hogy föl van fordulva a világ. Cselényi azért jó költő, mert egyetlen pillantásával talpra tudja állítani ezt a fölfordult világot. Nem kínlódik, nem körülményeskedik, nem fontoskodik. Lát. Azt látja meg a világból, amit a nagy rohanásban majdnem elfelejtettünk: a szekrénykulcson rongybimbó fityeg. Vagy azt, hogy a ketrecből reménytelenül felbőg a sárga sajtos rántotta.
Cselényi verseit nehéz szétszedni, elemezni, méricskélni. Aki megpróbálja, könnyen úgy jár, mint a szerelmes kamaszlány a virág szirmaival.
Szeret, nem szeret. Tépi, s a végén a virág semmivé lesz.
forrás: Elekes Ferenc blogja
Cselényi Béla BULGAKOV IDÉZÉSE
Bulgakov, te, akit Sztálin meghagyott,
(nagyvonalúságból?... szórakozottan?...),
hogy' tudtad kibírni ép ésszel ottan?
Hogy' kerülted el a tajgai fagyot?
El kéne jönnöd, rangidős halottam,
Szent Mihály arkangyal adjon fapadot
légijáratodhoz tógában amott.
Már vannak olcsó jegyek, úgy hallottam.
Pendülünk ismét -- láthatod -- egy húron,
pedig úgy gondoltam: missziód lejárt,
halott oroszlánba rúgni talmi hecc.
Nyakunkon ismét, mindent összetúrón,
Orwell állatai. Azt hittem, nem árt-
hatnak már, mégis új témát meríthetsz.
Budapest, 2006. XI. 12.
Cselényi Béla új verskötete
2012. július 17-én megjelent az ekultura.hu-n Hegyi Zoltán írása a kötetről:
Mert az invenciója, a versekből sugárzó lelkület a kezdetektől változatlan. Ijesztően fiatal költészet Cselényié, s ez nem az érettség hiányát, nem hangkeresést - lopott invenciókat, nem kiforratlan technikát, nem fésületlen gondolatokat jelent; hanem azt a hallatlanul furcsa, szinte kamaszos bátorságot, ahogyan a költő minden versével bele szeretne állni az idejébe. A legrezignáltabb verse is hangos „itt vagyok” kiáltás. Lehet fogyóban a hit, a lelkesedés, lehet, hogy a vállalás: a napi egy vers, az „önmagam előtt való bizonyítási kényszerből” vállalt napi penzum, a mindennapi vers, ami nélkül nem érdemes a napot leélni olykor belefásul a megszokásba – nem tudhatom, de amit olvasok, azon nem fásultság látszik, hanem a világ újszerű megközelítésének makacs keresése, a megtörhetetlen avantgárd előrerohanás. A „napi lírai svédtorna”, ahogy a költő egy interjúban fogalmaz, nem versnaplót épít – hanem verseket. A naplóírás különbözik a „lírai hevülettől”, szerzőnk azt is szenvedéllyel műveli, sőt, harminc-évek távlatából lábjegyzeteli pontosító észrevételeivel az egykori rögzítéseit, notórius naplóíró, olykor úgy nyilatkozik: az a fontosabb, a naplóíró-én, nem a költő. A napló kívül áll a lírai dimenzión.
S mi áll belül? „…a polgárjogi igazságérzetem nem idegenedett el a tizenöt éves serdülő megvesztegethetetlen igazságérzetétől; a régebb a (neo)avantgard(e) fogalomkörbe sorolt, voltaképpen nem körvonalazódó, de folyamatosan táguló lehetőségek aktív, változatos kihasználása ma is ugyanannyira fontos a számomra, mint fiatal koromban, és ez az igényem ízlésemből kisöpri a maradiság patetikus, giccses, katonás, középszerű, konyhabútorosan sallangos, szerzetiesen személytelen, nádpálcásan fontoskodó, messianisztikus sallangjait” - mondja a Káfé, a jelenlegi „hazai terep” nevében kérdező Gergely Tamásnak az interjúban. Az ébren tartott „lehetőség-kihasználás” közben évtizedekig forgatott gondolatok kapnak egyszer csak formát – a vers szinte sosem szól a megírásának napjáról, olyan napokról és hordalékaikról szól, amelyek végre kristálytisztán látszanak, s ezáltal rögzíthetők.
Cselényi Béla makacsul megy előre a maga versekkel naponta pontozott útján. A kötet címe: Gyalogvers. Érdemes megtenni vele lépésre a lépést.
Cselényi Béla Három angyal
Három fiatal lány csukta be maga mögött az átlátszó ajtót. Az ékszerész úgy érezte magát, mint aki egyszerre három vonatot késett le: megnyugodott. Lassan a kávéfőző felé nyúlt.
-- Gondoltál-e már arra -- kérdezte a társától --, hogy egy hétköznapon belül akkor van vasárnap, amikor leülünk kávézni?
Budapest, 2007. I. 1.
Babiczky Tibor ALTATÓ
Nézd elsötétült már az ég
csak a hold a hold ragyog
mint uzsonnára friss lepény
a nap gyorsan elfogyott
siess hát várnak új színek
csukott szemed mögött
és új ütemre ver szíved
a gond elköltözött
az álom csak egy telt mosoly
mint tejbeméz világít
s megfesti mind a szívgomoly
puha plüssbabáit
siess hát ébren ne maradj
az éjben egyedül
álmodj egy aranymadarat
mely fölötted repül
s most egy titokzatos úrnak
régi szeszélye miatt
a lámpák sorra kigyúlnak
a tiszta ég alatt
világítson az álmod is
maradjon álom életünk
s ne tudjuk hogy minden hamis
amíg fel nem ébredünk
