Hát olyan fontos dolog egy interjú? Vagy akár huszonöt interjú? Van olyan fontos, hogy érdemes belőlük könyvet összeállítania egy írónak? Krasznahorkai László interjúkötete fölött épp efféléken gondolkodom. Kinek az igénye volt vajon ez a kötet: az íróé, a kiadóé, az olvasóé? Krasznahorkai mondja az egyik beszélgetésben, hogy minden eszme története a félreértésének a története. A beszélgetések kérdéseit olvasva sokszor ez jutott eszembe az ő művének értelmezéséről is, mert úgy látom, a riporterek a kérdéseikkel ritkán és nehezen találták el valós írói szándékát. De szerencsére jelen volt aMester, aki bizonyos, általa nem gondolt értelmezéseket is megengedve rámutathatott a részéről szándékolt irányokra, személyes indíttatásokra, életrajzi hátterekre. Éppen ebben vélhető e beszélgetések összegyűjtésének értelme. A félreértések tisztázásában.
A kötet annyiban Krasznahorkai mű, hogy legtöbbet mégiscsak ő beszél, sőt néha maga is kérdez. A beszélgetéseket ő maga állította sorrendbe bizonyos kapcsolódási pontok alapján, valahogy úgy, ahogy a dialógusok egymás folytatásaiként értelmezhetők. Szinte feladják egymásnak a végszót, így lehet például, hogy egy 2010-es interjút folytat például egy 1994-es. Csiszolt is rajtuk a kötetbe rendezés előtt, mondhatni, a maga képére alakította őket.
Honnan az a sötét, reménytelen világ, amely Krasznahorkai főbb műveit jellemzi? Mennyiben azonos ez Gyulával, az író szülőhelyével? Miért ez a szomorúság? Mi adhat reményt ezekben a kiúttalan történetekben? És a mondatok. Honnan jönnek azok a hosszan indázó Krasznahorkai mondatok? Ezek a leggyakoribb kérdések.
Az író persze fel van készülve, ha akarja, rutinosan pöccinti le őket, hozza zavarba válaszaival a kérdezőt, vagy ha akar, pontos mondatokkal válaszol. Az sem kevésbé zavarba ejtő. A kötet végére aztán az itt-ott elejtett részletekből összeáll egy viszonylag kerek írói identitáskép. Vagyis hogy van egy polgári családból származó értelmiségi fi ú a Viharsarokban, akit éppen származása miatt küldenek a gimnáziumban az F osztályba, ahol nem élő nyelveket, hanem ógörögöt és latint tanítanak neki, s ez a fiatalember valahogy nem találja a helyét. Tizenkilenc évesen együttérzésből elmegy a legszegényebb mezőgazdasági munkások közé, tehenészetben dolgozik, de már akkor érzi, miszerint ő azért van itt, hogy ezeknek a világvégi, viharkabátba zárt, gumicsizmás embereknek a tudósítója legyen, csak még nem tudja, miképp. Egy hajnali malacherélés, a szenvedés, amelyet beragyog a felkelő nap vöröse, impulzust ad számára, furcsamód az első olyan élménye, amelyet már nem lehet nem papírra vetni.
Bebarangolja Magyarországot, és mindenütt ugyanazt a szerencsétlenséget, ugyanazokat a kocsmákat látja a mélyben. Ez tehát nem Gyula, a szülőföld, bár az is benne van kétségtelenül. Ez a mindenütt jelenvaló szomorúság, reménytelenség magával ragadja örökre: „a szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll legközelebb hozzám”. Olykor hajlamos Cioran nyomán magyar szomorúságnak is nevezni, mely azonban egyetemessé növekszik műveiben. Forrása a kiszolgáltatottság: „úgy érzem, folyton ugyanarról írok, az egyetemes kiszolgáltatottságról”– vallja. Nemcsak a társadalmi kiszolgáltatottságról, hanem a kozmikus emberiről. Ez az eredője melankóliájának. Az írás nála összefügg a zenével, a zene a metafizikával, a mennyben otthonát vesztett ember bánatával és mindez egymással. Képzeljen el egy sűrű félhomályos szobát, a fiókban egy töltött revolverrel – javasolja Rádai Eszternek –, „már évtizedek óta ülök ott, abban a szobában és abban a félhomályban”. Csak olykor „fél órára” merészkedik ki a napra, s ír esetleg másról. Van-e kiút? Van-e remény? – kérdi Keresztury Tibor. „Regényeimnek nem célja az útmutatás”– mondja Krasznahorkai. Felvázol ugyan kiutakat regényeiben, de egyiket sem ajánlhatja. Ő maga például állandóan elbarangol, szökésben van, de rá kell jönnie, hogy igazából nincs hová.Hosszan időzött Kínában, Japánban, ahol a társadalom még nem vesztette el kapcsolatát a metafizikával. Ott még él az ezredévekre visszanyúló, klasszikus hagyomány. Kínát még képes tovább élő ókori birodalomnak látni, legalábbis még néhány évvel ezelőtt így látta.
Ez a könyv nem örömolvasásra való, okosolvasásra annál inkább, jegyeztem fel magamnak, amikor újból és újból neki kellett futnom a mondatainak, hogy megértsem őket. De végül is nem bántam meg a küzdelmes befogadást. Mert végül is összeállt az a bizonyos írói identitáskép.
Valahol azt írja, egyetlen mondatra készült mindig, de valahogy sohasem sikerült egyetlen mondattal megragadnia azt, amit akart, sőt a regényekkel sem sikerült egészen pontosan, ezért próbálkozik újra és újra. Ez az egyetlen mondat nyilván hasonlatos lenne a könyvei elején álló, hihetetlen tömörségű mottókhoz. És bizonyára nem sokban különbözne az egyik interjújában elejtett megjegyzésétől,mely így szól: „Egyébként rémülten a félhomályban”.