Véget ér az éjszaka, megvirrad megint,
kisüt a nap, majd elborul, és te
mint kígyó a fűben, lomha tekinteted
mozgásával kúszol vissza a létezésbe.
Látod a tárgyakat, tőlük tudod meg, hogy élsz;
a folytonosság jeleit lelkedbe róva
önmagadnak szelíden visszaad,
múltadhoz pányváz a szék, az asztal, a falióra.
A kertben a fák: egy szakasz katona.
Az egyenes törzsek, a rezzenetlen ágak
szigort lehelnek, néma őreiként
egy változást nem ismerő világnak.
Ugyanaz az égbolt és ugyanaz a fény,
ugyanazok a felhők és ugyanaz az árnyék:
mintha az időből kilépve egy
festménnyé dermedt ligetben járnék,
mondod magadnak. Pedig ismered
a türelmes munkát, amit az építő és
bontó szellem végez az anyagban, a
módosulás és átrendeződés
végtelen folyamatát. Tudod, hogy amíg
korhad a fa és érik az alma,
a nyugodtnak látszó Egészben is
a részecskék jeltelen forradalma
zajlik. A folyamatos jelen
számodra mégsem más, mint azonosság,
a mai képek a régi kertről neked
csak az emlék emlékét sokszorozzák.
Nem ismered fel a változást,
ellensége vagy a születésnek,
fatörzs, melynek kérgébe régi kezek
értelmüket vesztett szavakat véstek,
így gondolkozol, és utálod magad,
mert persze akarnál újjászületni,
magad mögött hagyni azt, aki vagy,
ne téged: őt vegye birtokba a Semmi.
Keresnéd az újat a kövek mohos
hátán, a töredezett járdaszegélyen;
keresnéd, ami meghökkent és rád kiált,
ami már tegnap is itt volt, de még nem
vált láthatóvá; fürkészed az igazolást,
a fogantatás páráját és égi redőit,
a bizonyítékot, hogy mégsem áll a kép,
hogy mégsem minden ismételhető itt.
De csak a bevettet látod, az állandót, az örök
sokszorozódást a változatokban,
az azonosat, mely mindenre penészréteget
lehel, a régit, amely minden újban ott van.
Talán akad, ami áttörve a megszokás
burkát, vért fröcsköl a világra – de ha van, hát
te, akinek hályog fedi a szemét,
nem láthatod, előled eltakarja az arcát.
Véget ért az éjszaka, kibámulsz az ablakon,
a roskadó bokor beomlott oltár.
Te meg, mint a hűvös anyagszerkezet,
ma sem lettél más – az vagy, aki voltál.