A könyvborító sárgásbarna fényképén kamaszfiú ül katonaiskolai egyenruhában valami kietlen folyosóra kitett széken. Keze ökölbe szorítva, pengeéles szájszéle és éber tekintete elszántságot és rémületet sugároz. Zubbonyát kinőtte, csuklója kinő az ujjából. Ottlik Géza néz az olvasóra, tizennégy éves korából: az Iskola a határon Bébéje. Egy évvel később, a 38. oldalon ugyanez az arc már kevésbé feszült: magabiztosan nyugodt. Igaz, a tizenöt éves fiú itt civilben van, kényelmes tweedzakóban, olyanban, amilyet a későbbi, hetvenes-nyolcvanas években készült képeken hord. Látjuk aztán, feltűnően sokszor, fürdőruhában. 1932-ben még fürdőtrikóban, 1939-ben már úszónadrágban. 1986-ban pedig fürdőköpenyben, Mándy Ivánnal a tihanyi strandon.
Száztizennyolc kép -amatőr és műtermi fotó, igazolványkép, tabló, képeslap alkotja az Ottlik-képeskönyv anyagát. Kovács Ida válogatta az író hagyatékában fennmaradt sok száz fényképből, és szerkesztett melléjük idézeteket Ottlik műveiből. Nagy gonddal, jellemző, találó idézeteket, amelyeket, éppen mert Ottlik maga is felhasználta ezeket a képeket írás közben, valóságos bravúr lehetett visszakeresni, és nagy öröm is. Mert Szeredyt ugyan messziről felismerni Sándor Károly Dániel hatalmas homlokáról, busa fejéről, de keresztül-kasul szántani az egész életművet, hogy egy hunyorgó öregkori portré alá olyan mondat kerüljön, amit akár a felvétel pillanatában is gondolhatott volna, igazi beleélést kíván.
A szerkesztő és az olvasó közös mulatsága végén azonban mégiscsak felmerül a kérdés, hogy mire is való mindez? Miért is kell látnom a majdani írót a Bocskai István katonai főreáliskola atlétái között, a lappangó hírnevű írót a párizsi bolhapiacon? Bizonyára egyszerű kíváncsiságból. Látni akarom az írót, akit műveiből ismerek, mert művein keresztül, úgy képzelem, megszerettem az embert is. Így aztán fényképeit látva másként olvasom mondatait, és másként és másként fogok emlékezni rá.
Az emlékezésről szól ez a könyv, többszörösen is. Szól az írói emlékezetről, ahogyan Ottlik megörökítette, beleírta magát és életének tanúit műveibe. Például Ivo Mandygaardt a Hajónaplóba. Megnézhetjük, valóban ott ülnek Mándyval egy asztalnál vagy a strandon.
De szól arról is, ahogyan az utókor őrzi az író emlékezetét. Erről beszél Tandori Dezső a kötet bevezető esszéjében. Látszatra személyes írás kettejük kapcsolatának történetéről, utólag is ámuldozva, hogy az Iskola szerzője barátságába fogadta a gimnazista költőt. De Tandori írásának mélyét végig valami szelíd dohogás hatja át: a megkésett siker, a hirtelen legendaalakulás után mostanra, ahogy az irodalmi emlékezet hullámzását figyelve megfogalmazza, "Ottlik nem közbeszéd evidenciája". Talán nem az, nem tudom. De talán nem is olyan nagy baj, hogy nem az. Jobb, ha az író a magánbeszéd, közös magánbeszédek evidenciája. Ez a képeskönyv ezzel a sok, magánéletből elkapott mozdulattal éppen ezt a célt szolgálja.
(Petőfi Irodalmi Múzeum Kiadó, 2003., 132 oldal)
Száztizennyolc kép -amatőr és műtermi fotó, igazolványkép, tabló, képeslap alkotja az Ottlik-képeskönyv anyagát. Kovács Ida válogatta az író hagyatékában fennmaradt sok száz fényképből, és szerkesztett melléjük idézeteket Ottlik műveiből. Nagy gonddal, jellemző, találó idézeteket, amelyeket, éppen mert Ottlik maga is felhasználta ezeket a képeket írás közben, valóságos bravúr lehetett visszakeresni, és nagy öröm is. Mert Szeredyt ugyan messziről felismerni Sándor Károly Dániel hatalmas homlokáról, busa fejéről, de keresztül-kasul szántani az egész életművet, hogy egy hunyorgó öregkori portré alá olyan mondat kerüljön, amit akár a felvétel pillanatában is gondolhatott volna, igazi beleélést kíván.
A szerkesztő és az olvasó közös mulatsága végén azonban mégiscsak felmerül a kérdés, hogy mire is való mindez? Miért is kell látnom a majdani írót a Bocskai István katonai főreáliskola atlétái között, a lappangó hírnevű írót a párizsi bolhapiacon? Bizonyára egyszerű kíváncsiságból. Látni akarom az írót, akit műveiből ismerek, mert művein keresztül, úgy képzelem, megszerettem az embert is. Így aztán fényképeit látva másként olvasom mondatait, és másként és másként fogok emlékezni rá.
Az emlékezésről szól ez a könyv, többszörösen is. Szól az írói emlékezetről, ahogyan Ottlik megörökítette, beleírta magát és életének tanúit műveibe. Például Ivo Mandygaardt a Hajónaplóba. Megnézhetjük, valóban ott ülnek Mándyval egy asztalnál vagy a strandon.
De szól arról is, ahogyan az utókor őrzi az író emlékezetét. Erről beszél Tandori Dezső a kötet bevezető esszéjében. Látszatra személyes írás kettejük kapcsolatának történetéről, utólag is ámuldozva, hogy az Iskola szerzője barátságába fogadta a gimnazista költőt. De Tandori írásának mélyét végig valami szelíd dohogás hatja át: a megkésett siker, a hirtelen legendaalakulás után mostanra, ahogy az irodalmi emlékezet hullámzását figyelve megfogalmazza, "Ottlik nem közbeszéd evidenciája". Talán nem az, nem tudom. De talán nem is olyan nagy baj, hogy nem az. Jobb, ha az író a magánbeszéd, közös magánbeszédek evidenciája. Ez a képeskönyv ezzel a sok, magánéletből elkapott mozdulattal éppen ezt a célt szolgálja.
(Petőfi Irodalmi Múzeum Kiadó, 2003., 132 oldal)