Az egész napnak el kell múlnia,
a Napnak újra föl kell kelnie,
hogy megint ne tudjam, merre, hova,
miért, mi ellenében és mire.
Délelőtt tíz óra. Ha akarom,
véget ért e napom,
vagy ha fárdalmaitól pihenten,
mert hajnali háromkor keltem,
még délután leszaladok,
sörért, már nem kiülni
– elmúlt, hihetetlen fénnyé kopott
dolog –, teraszkorlátot nem kerülni,
kézzel végigszántani, rajta! - - - révedő - - -
ahogy cseppjeit rajta hagyta az eső:
már csak a feltűnést hagyandó,
boltba be, a táskába berakandó
doboz sörökért. És hagyom.
Elmúlnak a szokások, alkalmak, el,
és ha a kérdésre, “miről van szó”, felelni kell,
ó, persze, csak azt csodálhatom,
hogy egyáltalán, hogy bármi szó van,
(Miről, miért, mi ellenében: jól van,
ahogy van. T. S. Eliot bekattan:
“Kicsit reménykedem az alkonyatban”,
de ez favoritgyőzelem. Megint megfelelő
alvásom lesz, ha semmi
közbe nem jön. Veszem, elő,
amit fel szoktam jegyzetelni,
most ráömlött a doboz sörből egy kevés
sáros a jegyzetelés,
táskám oldalzsebének sarától,
mely – ami?! – kosz, száraz por máskor.)
Így, ahogy sörrel megtermékenyítjük,
televénnyé, a televényt,
hagyhatunk bankkamatot, lottóvevényt,
ez az egész, bármivé kerekítjük,
csak mint a törtek, nem juthat soruk
nulláról egyre, ötről a hatra,
s mert a jegyzetelőt békén nem hagyja,
amit rótt, íme, bal-változatunk:
“Ne, erről ennyi szó? Jó, erről szó sincs!”
“Jó, persze, mondd. Csak a kérdést nem értem,
különben a felelet megvan.” Ami eldől nem áll,
a régi kincs, bekövetkezik – vélem – a Nap leszáll.