virágzik késő utasoknak a
rét, a margaréták most hajlanak
a kézhez, leszakítod: illata
nincs, csak néz rád, valamit mondana,
de nem hallod... az érkező nyarat
régen lekésted, félni tőle nem
kell már - csak szedni, amit megterem
az év magától, ahogy áthalad
/pedig megöregszel/ a lelkeden...
követhetetlen a személytelen
szépség: sugárzik, hogy szereted-e,
nem kérdezi, úgyis elmész vele,
s még visszanézve legeltetheted
a szemedet - ha kifehéredett.