Lesznek-e olyanok, akik hátat fordítva a Hamvas-filológiának végre nem Hamvas Bélára fognak figyelni, hanem arra, amire Hamvas Béla figyelt?
forrás
Buji Ferenc - 1 mondat
Lesznek-e olyanok, akik hátat fordítva a Hamvas-filológiának végre nem Hamvas Bélára fognak figyelni, hanem arra, amire Hamvas Béla figyelt?
forrás
Cseh Tamás - Bereményi Géza : Petőfi halála
Petőfi halála
Fehér zubbonyban,
sötét nadrágban az úton futok,
hátam mögött,
vive la republique - két ló dobog.
A hátam mögött
vashegyek futó célra hajlanak,
dzsidája végét
kengyelbe akasztja a két lovas.
Most...szembefordulni...
Vive la...szembefordulni...
Fehér zubbonyban - utolsó ruhám -
kengyelbe akasztott dzsidák előtt
- vive la republique -
szembe velem - vive... - lovak dobognak
és senki sem...
Nem, ne, csak így ne!
Hogy nem látja senki, nem így akarom!
Szembefordulni...
Nem látnak, nem tudják... csak dobogás...
Hisz nem is látják,
senki sem látja, hogy szembefordulok!
Így szúrnak belém
- vive la republique - így szúrnak belém.
Senki... lovak dobognak...
Nem, ne így legyen - vive la...
Pilinszky János
APOKRIF
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályúkat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfúló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyú terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélegzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
*
A TIZENKÉT LEGSZEBB MAGYAR VERS 2. KÖTET
A Tizenkét legszebb magyar vers
Petőfi Sándor Szeptember végén,
Pilinszky János Apokrif,
Arany János Szondi két apródja,
Babits Mihály Esti kérdés,
Radnóti Miklós Levél a hitveshez,
Kosztolányi Dezső Hajnali részegség,
Nagy László Ki viszi át a szerelmet,
Ady Endre Kocsiút az éjszakában,
Berzsenyi Dániel A közelítő tél,
Vörösmarty Mihály A vén cigány,
József Attila Eszmélet,
Weöres Sándor Valse Trieste
Szentkuthy Miklós naplói - Beszélgetés Tompa Máriával
Szentkuthy Miklós mintegy 150 000 oldalnyi naplót hagyott hátra. Hagyatékának gondozója: Tompa Mária. Vele beszélgetett Illényi Mária Szentkuthy Miklósról, és az általa oly kedvelt írásmódról és műformáról.Vajon milyen belső késztetés hatására kezd el egy író naplót vezetni?
Szentkuthy naplóvezetése egyfajta belső lelki „kényszeren ” alapult, az ő életművében minden a napló-jelleggel függ össze. Ez teljesen rászabott, külön bejáratú belső igényére vezethető vissza: a gyónás kisfiú-kora óta – mint a Frivolitások és Hitvallások című önéletrajzi visszaemlékezéseiben tudomást szerzünk róla - a saját realitásaival való szembesülés, tömény, kíméletlen, eltúlzott lelki önellenőrzés "fóruma". Sokszor hangsúlyozta, hogy amikor a naplóját írja nap mint nap, nem a megörökítés vágya vezérli őt, hanem az a meggyőződése, hogy egy esemény, egy emberi figura, egy hangulat, egy találkozás, egy optikai játék, s még ezer más dolog akkor válik valósággá, ha rögzíti azt! Egész élete folyamatos napló-élet volt, ezáltal az állandó jelenben élt. Nála és benne minden azonnaliság, minden impresszió, vízió. Maximálisan kihasználta minden idejét, az egyik legfontosabb tennivalójának azt tartotta hogy mindig arra koncentráljon, amit éppen csinál. „Az élet olyan abszolút gazdag és provokáló, hogy a fantáziára nincs idő; illetőleg a fantázia maximuma ex definitione nem lehet más, mint a realitás hiánytalan jelenvolta. [...] a kezdetleges fantázia álmodik és hallucinál, a teremtő, a fantasztikus fantázia másolja - igaz, abszolútan, de másolja - a valóságot.”
Sok műve befejezetlen, ez hogyan függ össze ezzel a látásmódjával?
Befejezetlensége pontosan abból adódik, hogy folyton a jelenben élt, a napló a fő műfaja, de ennek paradoxona az is, hogy a naplót is megkomponálta! Ő a múltban is jelen van. Intenzív megfigyelései a jelenben tartották felszínen. Többször elmondta, hogy a szavaink elégtelenek fogalmaink kifejezésére. Egy matematikai formula tökéletesen kifejezi azt, amit akar, de a beszédünk sokszor nem. Így ír erről a Prae-ben: „Aki stabilt fog, lényegtelent fog; ősi ensek mind cikáznak, illanók[…] Aki célba talált, önámító: ha eltalálta, nem lehetett cél. Az értelmes pont ugrál: elfut, de pályája birtokomban lehet.” Nagyon sok jelzőre és körülírásra volt szüksége ahhoz, hogy íróként valamelyest megközelítse azt, amit mondani akart. Ez az igény csak nagy perspektívából történő látás és az apró valóságok szimultán megélése révén volt megvalósítható. „Hangsúlyozom – mondotta Frivolitások és hitvallásokban – nem az abszolút igazság megválaszolására törekszem, számomra a kérdések minél világosabb és teljesebb regisztrálása a lényeg.” A „jelenségek jegyzéke”, a catalogus rerum is műfajjá vált nála, ami szintén a valóság fantáziás gyűjteményként érthető meg leginkább. Azt vallotta, hogy mivel a végső igazságot soha nem tudjuk elérni, legalább a kérdéseinket világosan és tiszta szellemmel vegyük leltárba. „A végső kérdések kulisszái állandóan körülöttem vannak. Tehát minden táj, minden múlt, a végső kérdések feszítő ereje körülvesz ebben a pillanatban is.”
Számos olyan műve van, ahol a szövegek egyfelől a regénnyel, másfelől a naplóval is számos érintkezési ponton egybenőttek.
Szentkuthy számos ilyen jellegű könyvet írt. Egyik bravúros példa erre a Bianca Lanza di Casalanza (1946-47/1994) című regénye. Egy festőművészről szól, aki lemegy az „alkotás pincebörtönébe”, ott egy irodalmi „műhelymunka” írásába kezd. Így szándékozik érettebbé tenni festői műveit, mintegy alátámasztva különböző modellek felkutatásával. A regény végig az előkészületekről szól, s magát az irodalmi művet a festő a regény végéig sem kezdi még el. Véleményem szerint ez a befejezetlenségnek egy vicces példája.
Ő mindig mindenkit óvott a regénybe illesztett nyers napló élményektől. Egyszer egy fiatal író elhozta hozzá a művét, amire Szentkuthy elmagyarázta neki, hogy ha író akar lenni, akkor meg kell tanulnia a műveibe áttételesen szőni a napló-élményeit, mert a regénybe illesztett nyers naplóelem mindig nélkülözi az alkotói kapcsolatteremtés varázserejét. Érdekes, hogy ugyanettől óvta a fiatal Szentkuthyt Szerb Antal is. Idézem a levelét, amelyet 1930-ban írt Londonból: „Ami megdöbbentett leveledben, az a fiatal-prousti attitűd volt, ahogy te az esemény-élményt rögtön irodalommá akarod átlényegíteni. Miklósom, ez nagyfokú, és veszedelmes naivitás. […] A saját élmények egészen irrelevánsak és körülbelül a véletlen, a kiszámíthatatlan szerepét játsszák az alkotásban.”
Munkájának másik nagy egysége a huszonöt, illetve ötven évre zárolt óriásnapló. Mit tudhatunk erről?
A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára őrzi Szentkuthy Miklós óriásnaplóját, amit 25 évre zárolt, a kezdetektől 1948-ig írt naplói 2013-ban nyithatók ki. Az 1948-tól haláláig írtak pedig halála után 50 évvel, tehát 2038-ban hozhatók nyilvánosságra.
Szentkuthy sokszor vallotta, hogy főművének óriásnaplóját tekinti, ugyanakkor diszkrét ember volt, nem akarta, hogy a naplójában szereplő személyek megbántódjanak. Márpedig az ő naplójában mindenki szerepel. Egy kis villanásnyi érv előrelátó diszkréciója mellett: „(…Benne van) minden élő és halott ember, akivel éppen aznap találkoztam, akire éppen aznap emlékeztem. Álmaim is részletesen szerepelnek, arcképek, kosztümök, események őserdeje, utazások európai odüsszeiája, tájlírások, olvasmányok óceánja, napilapok kis-és nagyhíreinek sűrű kijegyzése, minden zene és kép kurta vagy hosszú széljegyzetelése, bölcselkedő kedvű gondolatok, százágú irodalmi tervek, polipkarú fantáziák, rendhagyó imádságok kivonata, az élet legapróbb mozzanatai…”
A korai naplója, ha jól tudom már megjelent?
A 80-as évek elején korai naplójegyzeteit az illusztrációkkal együtt megtaláltuk a lakásán egy szekrény aljában. Fájdalmak és titkok játéka címen megjelent a Magvetőnél, mivel bejegyzéseit, melyek az 1925-1932-ig tartó időszakról szólnak nem helyezte hét pecsét alá, mint a többi naplójával tette; e korai naplólapokat nyitott, publikálható kéziratként tartotta számon.
Nagy izgalommal várjuk, hogy 2013-ban kinyissuk az első zárolt naplókat, amelyek majdnem 10 év eseményeit foglalják magukba. Nem tudom, hogy ez milyen terjedelmű anyag lesz, de azt gondolom, akad majd benne számos érdekesség.
forrás: Könyvhét
Vas István Szentkuthyról szóló írásának befejező mondatai
Ne szégyelljük hát bevallani, ha hiányosan vagy akár töredékesen ismerjük Szentkuthyt. Ha egyébre sem vagyunk képesek, csupán felnyitni időnként egy-egy könyvét, és elolvasni belőle egy-egy oldalt, az a néhány mondat valószínűleg többet mond nekünk, és tovább rezeg bennünk, mint sok könyv, amit szívesen olvastunk, de szívesen el is felejtettünk. Ha csak tudjuk, hogy van ilyen írónk, már az is gazdagodása önmagunknak és az egész magyar irodalomnak.
forrás:
Vas István Egy igazi avantgardista c. írása a Kortárs 1969. 1. számában jelent meg.
Olvasható a Nap Kiadó In memoriam sorozatának Szentkuthyról szóló A mítosz mítosza kötetében, 98-109. pp.
Szentkuthy Miklós - 1 mondat
Ha látok egy szép képet: elfordítom a tekintetem, jaj, meg ne tessék, mert csak szenvedés és lázas kárhozat lesz belőle, ha nem látom többé.
(forrás: Szentkuthy Miklós Bezárult Európa, Magvető Kiadó, 2000., 68.p.)
Szerb Antal - 1 mondat
Olvasás közben állandóan azon töprengtem, mily furcsa, remek és egyben szörnyű lehet ilyen tökéletes felvevőkészülékkel járkálni a világban, mint amilyen Szentkuthy szenzibilitása.
Szentkuthy Miklós Bezárult Európa (részlet)
Az imádkozás körül fordul meg minden, az az ómega és az alfa: noha rögtön, az első pillanatban ott jelentkezik a méreg, a mérgem, ti. az a gondolat, hogy lehetetlen emberi morállal és logikával jó istennek képzelni olyan istent, aki olyan végtelen távolságot teremt saját maga és kreatúrái között, hogy imára egyáltalán szükség van. Az ima a legkeservesebben önellentmondó vagy paradox dolog a világon: egyrészt legőrültebb, leggyermekibb, legzsigeribb szükségem! semmi de semmi a világon nem kell úgy, mint az imádság! ima vagy én: a legközönségesebb példa azonos értelmű szavakra! és, és: az ima ténye egyúttal a legnagyobb vád az Isten vagy bármi isten ellen: hogy lehet a teremtő olyan ördögien aljas, hogy minket állandóan nyafogtat és nyomorít, mint a legkomiszabb utcagyerek a kitépett lábú cserebogarat?
És mégis, hitetlenül, kétellyel, reménytelenül, egyetlen facér "pro" nélkül a vallások iránt: imádkozom ezekben a sötét napokban, amelyeknek csak elején tartok és feltartóztathatatlan biztossággal csak még sötétebbek lehetnek. Épp ezért próbálom sietve, úgy, ahogy tudom, megírni ezt a közjátékot: mikor a hullámok végleg összecsapnak az ember feje fölött, akkor már csak a halálfélelem beszart béna állatja! ott már sem írni, sem imádkozni, sem gondolkozni nem lehet, csak valahol a tudat vagy a tudatalatti mélyén kérődzeni az agonizálók évmilliós vádját a Dög Teremtő Valaki ellen ... az őrjítő testi-lelki szenvedések ilyen kálváriáját kell végigjárnom, hogy jutalmul érte megkapjam...az örök megsemmisülést?
forrás: Bezárult Európa (regény, 1949), Magvető Kiadó, Budapest, 2000. (60-61. p.)
Orbán Ottó Nagy László-emlékérem
Az övé volt az egyik legszebb emberi arc, amit valaha is láttam. Szobrász kedvében alkotta ilyennek az, akit pontos értesülések híján Teremtő Istennek nevezünk. Kerta felől jöhetett, egy ősöreg, csupa bozont ember képében, a vállán zsák, vándor árusnak nézte volna bárki, a sok sarazástól fekete volt a keze, csak az érzékeny ujjbögyei világítottak. Lassan döcögve beért Iszkázra, végigment a falun, a túlsó szélén letette a zsákot, gyúrt egy remekművet, és már kereshették is, nyoma veszett. Állítólag a front idején látták újból, zsák nem volt nála, az irdatlan magasban két csillagra támaszkodott, és ráncba vont homlokkal nézett a füsttől és haláltól fekete földre.
*
A Laci arca attól volt szép, hogy mindez valahogy rá volt írva. A fűtenger, a fák, a szél, a lovak, a fájó csont, a napsütés, mint Pilinszkynek még a mosolygós arcára is a töviskoszorús halálrettenet. Mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra.
*
Az ő szelleme kevés beszédű, de emberszerető lélek volt. Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagy darab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni. Nem szeretem a hangos duhajokat, csöndben odébb álltam. Kérdem másnap Lacit: – Ismered te ezt a Lázár Ervint? Milyen ember az? – Laci egy csöppet maga elé mered, rátalál a helyes szóra, elmosolyodik, azt mondja: – Tündér. – Ebből az egy szóból is látható az eszünk járása közti különbség. Én, ha pontosan azt gondolom is, amit ő, azt mondom erre: – Ricsajozó tündér. – Ő szószobrász volt, azt kereste a szavakban, amit Henry Moore a vasban és a kőben, én ösztöneim szerint festő, ráadásul akkoriban még nagy freskófelületekről ábrándozó, nekem a rajz lendülete meg a színárnyalatok ellentéte volt fontos.
*
Nekem naponta más nyelven kellett megszólalnom, ő szinte a saját testéből faragta ki a verseit. Erős járomcsontja megfeszítette arcán a bőrt, ezért ha tűnődve szóra nyitotta a száját, sokszor olyanformán mozdult az ajka, mintha megcsókolni készülne valakit, ahogy öntudatlan bájjal, a belső figyelem jeleként csücsörített. És lám mit üzent a róla készült portréfilm végén a jövő szülötteinek. – Csókolom őket – mondta ugyanúgy, egy csöpp szünet után, mint amikor Lázár Ervint jellemezte nekem egy szóval –, ha lesz emberi arcuk… Szebbet, szomorúbbat melyikünk üzenhetne a harmadik évezrednek?
*
És most tessék csak nyugodtan megkérdezni tőlem, hogy hol hangzanak itt föl az irodalom indián csatakiáltásai, a tiszta forrás, a bartóki modell, az illyési örökség. Másfelől meg a kiürült népiesség, az avítt romantika, a túlhaladott Nagy László? Hölgyeim és uraim, pirulva közlöm, hogy sehol. Ily magasztos eszmékért komoly tudósok műveit kell föllapozni. Itt csak két költő járkál a Tejúton, az egyik már örökké ébren, a másik még csak álmában, és ahogy szembe találkoznak, az álmodó azt kérdezi az ébertől, akinek kezéből csodálatosképpen hiányzik a bot: „Né csak, ki az, hogy s mint kedves Nagy úr? Hová repül szárnyatlanul?” És ezzel el is mondtuk a lényeget. Nagy urat a neve határozza meg a legpontosabban. Nagy úr nagyúr volt és az is marad. Nagy lélek, nagy költő.
Nagy László KI VISZI ÁT A SZERELMET / Sebő együttes
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
A tizenkét legszebb magyar vers 7. kötete
Nagy László - Interjú, 1965
Népköltészet, népi-nemzeti költészet
A paraszti származás a magyar költészetben hosszú időn át úgynevezett népies hangvételt és népköltői magatartást tett kötelezővé. Mi a véleménye a paraszti származású Nagy Lászlónak erről a hangvételről és magatartásról?
– Nekem a népköltészet többet jelent mindenfajta népi költészetnél. De félreértés ne essék, nem ítélkezem értékekről, nem vitatom a népiek irodalomtörténeti jelentőségét, a népiséget, mint magatartást érinteni sem akarom. Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal. Átkozott és babonás konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való. S volt módom tüzetesen megismerni a balkáni folklórt, némileg az oroszt, spanyolt, angolt, úgy is mint műfordító, s nem utolsósorban a cigányt, a magyarországit és balkánit. Szolgáltak nekem ezek is. De alig jutott eszembe, hogy írjak utánzásokat vagy változatokat, ahogy tették ezt a romantika korában, vagy költészetünk hanyatlása idején, a századfordulón és később is.
– Ma a zenében burjánzó népdalfeldolgozásokat a tehetetlenek iparának tartom. Bartók és Kodály az eredeti alakzatokat tisztította meg az újkori szeméttől, hogy a kincset visszaadja a népnek és nemzetnek. Visszaadták. Bartók művészete engem más síkon ösztönzött. A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink, a bármilyen értelemben herélőkést nem tűrők: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében. Egyébként ez a fogalom csak arra jó, hogy vele kategorizálni lehessen. Mint mérce hovatovább csak a nótafák megmérésére alkalmas. Majdnem így jártunk a nemzeti költő fogalmával is. Illene tartalmi jelentésüket ma is komolyan venni. Tisztelem azokat a költőket, akik ilyen indítékokkal (néha ilyen koloncokkal) az egyetemes költészet szintjére törnek.
A közérthetőség
Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?
– Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak.
– A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.
Időszerűség, erkölcs
Verseiben gyakorta találni időtlen, elvontnak tűnő erkölcsiséget.
– Hiszem, hogy a mának írok. Közvetlenül és közvetve is. De csak azt írom verssé, amit regényben, vezércikkben, értekezésben, filozófiai tanulmányban elmondani képtelenség. Különben nincs szükség versre. A hazának ma élő állampolgára vagyok, nem csodalény, nem marslakó. Ha szólok, a mai ember jaját búját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen.
Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről s erről a sokat emlegetett máról. – Erkölcsi normáim világosak. Aki olvassa verseimet, rájuk talál, szívesen veheti őket, vagy megütközhet rajtuk. Erkölcsi normáit a szocializmus a közösség érdekében hirdeti megtartandóknak. Ha a szocializmus azt követeli, ne rabolj, azt is jelenti, ne rövidítsd meg a közösséget. Ha a szocializmus azt mondja, ne ölj, akkor úgy is értem, hogy a földre tervezett üdvösség már vérontás nélkül is elérhető. A szocializmus a nagy tömegeknek ígéri az anyagi és szellemi felemelkedést. Nevezheti-e bárki polgári moralizálásnak, ha felháborodok közönséges kupecek civilizált megdicsőülésén! Nem folytatom, mert szocialista moralistaként sem akarok feltűnni. Erkölcsi tételeket megénekelni nem szoktam, de verseim etikai vonatkozásaira kényes vagyok.
A költő hatalma
Akinek ilyen szigorú, sajátos normái vannak az erkölcsről, mit tenne – játsszunk csak el a gondolattal –, ha hatalma volna?
– A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget. Ha a vadászat balul végződött, méltán leüthették. Hála a munkamegosztásnak, én, mai „varázsló” méltán elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon.
– Ma, ha hatalmam volna, angyalbrigádokat vezényelnék a földekre. Mert úgy látom, az elszármazott munkaerőket visszavonni az iparból s más helyekről nehezebb. Kapálják meg a cukorrépát, kaszáljanak ezek az angyalok, keverjék a moslékot a disznóknak, hordják be a fagyos kazlakat a hófúvásokon át, mert a vénemberek már haldokolnak. Ha hatalmam volna, még több önállóságot adnék azoknak, akiket az illet. – Ha hatalmam volna, nem kezelném elit ügyként az irodalmat. Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert ha hatalmam volna, se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket. Ha hatalmam volna, a bölcsődéktől az aggok házáig biztosítanám az állampolgárok korszerű esztétikai nevelését. Megszerettetném s nem megutáltatnám a fiatalokkal az irodalmat. Személy szerint nem törekszem hatalomra. Ilyen hatalmam ha volna: elveszteném, Verseimben hatalom van.
– A magyar költészet ma is gazdag, tartalmas, életképes és nagyra törő. Nem alábbvaló a külföldi költészeteknél. Nem sóvárgom a nyugati költők szabadságát. Ami emberi döntéseimet, költői szándékaim eddigi megvalósítását illeti, máig is szabad vagyok. Szabad vagyok, s nehéz tapasztalataimmal több is vagyok, mint általában a nyugati kortársaim. Ezek a tapasztalatok nem valók mindenkinek, s nem kívánom, hogy megszerezzék őket, sem a ránk ferdén néző „szabadok”, sem a velünk rokonszenvezők.
Az irodalmi kritikáról
Úgy látszik, a költészethez a szó legtágabb értelmében több tehetsége van, mint a társadalomtudományokhoz. Ha megállapításaihoz akarnók tartani magunkat, le kellene mondanunk a cselekvés kockázatáról. Ezért maradjunk inkább az irodalomnál. Hogyan vélekedik az irodalmi kritikáról?
– Nem figyelem folyamatosan a kritikát. De van róla véleményem, s hiszem, nem egészen alaptalan. Beszélnek a kritika válságáról. A kritikusok vannak válságban, tán azért is, mert helyzetük bizonytalan. Ők maguk is tehetnek erről. Néhány hivatásos kritikust szívből megsajnálok: tengődnek csak, akár a dinoszauroszok a napkitöréstől. Mások bizonyosabb s tisztább ügynek vélik, ha maguk is mint szépírók töltik el hátralévő idejüket. Néhány kivételes egyéniségtől eltekintve, a kritikusok túlságosan sokszor változtatták nézetüket; olykor ma már maguk se tudják, melyik a sajátjuk. Ahelyett, hogy igyekeznének az egyetlen lehetséges, a később módosításra nem szoruló elvet alkalmazni: az irodalom értékeinek feltárását, az olvasók nevelését – máig is nem annyira a művet nézik, inkább azon töprenkednek, amit a szerző személyéről illőnek vélnek írni. Ezért az értékelésnek még akkor sincs hitele, ha benne a szakértelem vagy az irodalom iránti jóindulat is közreműködik. Az óvatoskodó gyávaság nemcsak a műalkotásban, a műbírálatban is a hazugság szülője. De lehet másképpen is rontani a kritika hitelét: jelentéktelen írásokat irodalmi üggyé avatnak, „bátran” ostorozva a hibákat, szinte reklámot adva nekik – a kitűnő művek pedig olykor elvesznek a kritikusi közhelyek dzsungelében. Néha azt érzem, hogy a kritikus nem annak örül, hogy „igazi” mű született, hanem láthatóan az okoz neki örömet, ha beleköthet az íróba, s kioktathatja. Nem a személyes sértettség szól belőlem, hiszen magam nem vagyok alanya az efféle kötözködésnek. De aggódom pályatársaimért, irodalmunk sorsáért. Ritka eset, ha egy-egy mai művet mint esztétikai tényt is megfelelően méltatnak. Az irodalomtörténészekről jobb a véleményem. A távlat segíti őket? Lehet, hogy a mai irodalomról az irodalomtörténet ítél majd világosan?
Illúziók, megrendülések
Az alkotó művészek elégedetlensége a kritikával éppoly régi, mint maga a kritika. Nagy László indulatossága azonban csak részben indokolt. Itt is mintha hiányoznék a realitások megértőbb mérlegelése. Ennek a kérdésnek a megvitatása azonban túlnő e beszélgetés keretein. Arra kérjük, mondja el, hogyan látja saját költői-emberi fejlődését, sikereit és megtorpanásait.
– Voltak illúzióim; jórészt magam végeztem velük. Hitemben, ami ifjúkorom óta éltet, megcsalatkoztam, megrendültem. Megrendüléseimet nem szégyellem. Hozzátartoznak az emberi és költői sorshoz. Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nemcsak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már „megbűnhődött” eszményi jövőhöz. Válaszom csak a hűség és vállalkozás nehézségét jelzi, s mert nem állok válaszút előtt, nem tartom illőnek, hogy mérlegre tegyem keserves fényűzésem.
– Közérzetem hol jó, hol rossz: bajaimat, gondjaimat nem tudom megsemmisíteni mindenkorra, újra és újra feltámadnak. Társadalmi, egyéni, költői problémáimmal fájdalmas küzdelemben élek a ritka gyönyörért. De szívós vagyok, s ha elemi csapás nem ér, még sokáig bírom ezt a küzdelmet.
Kedvtelések
Verseiben fel-feltűnik a kétkezi munka nagy tisztelete, a mesterségek ismerete és szeretete.
– Életemben még nem unatkoztam, mindig találtam tennivalót.
Szeretet és hajlam az alapvető mesterségek iránt, mint gyermekben, már erősen élt bennem. Szerettem a fölhasított fát, a rezet, a bőrt, a szép piros és zöld vesszőket. Ajándékkal ért fel, ha nézhettem, hogyan dolgozik a kovács, a bognár, az asztalos, vagy a szíjgyártó. Törvény volt nálunk, mint minden szántóvetőnél, hogy sok mindenhez értsünk, mert jaj volt az ügyetleneknek, még azoknak is, akik az időjárást nem szimatolták ki előre, mint a kutya! A kényszer vitt rá, hogy otthon, még diákkoromban is, szerszámokat gyártsak, fazekat foltozzak, vödröt fenekeljek, hogy háború múltán új cipőt csináljak öcsémnek, vagy a szekérbe kereket. Nemrég szüleim új tűzhelye alig egyévi használattól kiégett, mert ahogy mondták, „csak papiros volt”. Jó erős lemezből új sütőt csináltam, oldalát kicseréltem. De azt se tűrhetem, hogy feleségem holmi sokszorosított vackot viseljen a nyakában. Már gyermekkoromban sokat rajzoltam, festő akartam lenni. S mert költő lettem, annak oka a drága József Attila, aki korán megigézett verseivel, árvaságával, halálával.
– Dédapám, a csodabognár megelőzött mindenképpen. Ő alkotta a vidéknek az első szórórostát, a cséplőgép ősét. Egyéb különös szerkezeteket is csinált. Értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. Rengeteg fájó fogat kifordított az ujjával. Tudom, nem vagyok olyan hasznos, mint ő, de tőle kaphattam a legtöbbet. Meghatódva gondolok rá. Félnem nem kell a munkátlanságtól: tölgyfa gyalupadja ma is erősen áll, bármikor kedvesen visszafogadna, csak a szerszámokat kellene kifennem.
*
Az interjút Katona Éva készítette
A paraszti származás a magyar költészetben hosszú időn át úgynevezett népies hangvételt és népköltői magatartást tett kötelezővé. Mi a véleménye a paraszti származású Nagy Lászlónak erről a hangvételről és magatartásról?
– Nekem a népköltészet többet jelent mindenfajta népi költészetnél. De félreértés ne essék, nem ítélkezem értékekről, nem vitatom a népiek irodalomtörténeti jelentőségét, a népiséget, mint magatartást érinteni sem akarom. Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal. Átkozott és babonás konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való. S volt módom tüzetesen megismerni a balkáni folklórt, némileg az oroszt, spanyolt, angolt, úgy is mint műfordító, s nem utolsósorban a cigányt, a magyarországit és balkánit. Szolgáltak nekem ezek is. De alig jutott eszembe, hogy írjak utánzásokat vagy változatokat, ahogy tették ezt a romantika korában, vagy költészetünk hanyatlása idején, a századfordulón és később is.
– Ma a zenében burjánzó népdalfeldolgozásokat a tehetetlenek iparának tartom. Bartók és Kodály az eredeti alakzatokat tisztította meg az újkori szeméttől, hogy a kincset visszaadja a népnek és nemzetnek. Visszaadták. Bartók művészete engem más síkon ösztönzött. A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink, a bármilyen értelemben herélőkést nem tűrők: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében. Egyébként ez a fogalom csak arra jó, hogy vele kategorizálni lehessen. Mint mérce hovatovább csak a nótafák megmérésére alkalmas. Majdnem így jártunk a nemzeti költő fogalmával is. Illene tartalmi jelentésüket ma is komolyan venni. Tisztelem azokat a költőket, akik ilyen indítékokkal (néha ilyen koloncokkal) az egyetemes költészet szintjére törnek.
A közérthetőség
Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?
– Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak.
– A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.
Időszerűség, erkölcs
Verseiben gyakorta találni időtlen, elvontnak tűnő erkölcsiséget.
– Hiszem, hogy a mának írok. Közvetlenül és közvetve is. De csak azt írom verssé, amit regényben, vezércikkben, értekezésben, filozófiai tanulmányban elmondani képtelenség. Különben nincs szükség versre. A hazának ma élő állampolgára vagyok, nem csodalény, nem marslakó. Ha szólok, a mai ember jaját búját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen.
Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről s erről a sokat emlegetett máról. – Erkölcsi normáim világosak. Aki olvassa verseimet, rájuk talál, szívesen veheti őket, vagy megütközhet rajtuk. Erkölcsi normáit a szocializmus a közösség érdekében hirdeti megtartandóknak. Ha a szocializmus azt követeli, ne rabolj, azt is jelenti, ne rövidítsd meg a közösséget. Ha a szocializmus azt mondja, ne ölj, akkor úgy is értem, hogy a földre tervezett üdvösség már vérontás nélkül is elérhető. A szocializmus a nagy tömegeknek ígéri az anyagi és szellemi felemelkedést. Nevezheti-e bárki polgári moralizálásnak, ha felháborodok közönséges kupecek civilizált megdicsőülésén! Nem folytatom, mert szocialista moralistaként sem akarok feltűnni. Erkölcsi tételeket megénekelni nem szoktam, de verseim etikai vonatkozásaira kényes vagyok.
A költő hatalma
Akinek ilyen szigorú, sajátos normái vannak az erkölcsről, mit tenne – játsszunk csak el a gondolattal –, ha hatalma volna?
– A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget. Ha a vadászat balul végződött, méltán leüthették. Hála a munkamegosztásnak, én, mai „varázsló” méltán elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon.
– Ma, ha hatalmam volna, angyalbrigádokat vezényelnék a földekre. Mert úgy látom, az elszármazott munkaerőket visszavonni az iparból s más helyekről nehezebb. Kapálják meg a cukorrépát, kaszáljanak ezek az angyalok, keverjék a moslékot a disznóknak, hordják be a fagyos kazlakat a hófúvásokon át, mert a vénemberek már haldokolnak. Ha hatalmam volna, még több önállóságot adnék azoknak, akiket az illet. – Ha hatalmam volna, nem kezelném elit ügyként az irodalmat. Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert ha hatalmam volna, se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket. Ha hatalmam volna, a bölcsődéktől az aggok házáig biztosítanám az állampolgárok korszerű esztétikai nevelését. Megszerettetném s nem megutáltatnám a fiatalokkal az irodalmat. Személy szerint nem törekszem hatalomra. Ilyen hatalmam ha volna: elveszteném, Verseimben hatalom van.
– A magyar költészet ma is gazdag, tartalmas, életképes és nagyra törő. Nem alábbvaló a külföldi költészeteknél. Nem sóvárgom a nyugati költők szabadságát. Ami emberi döntéseimet, költői szándékaim eddigi megvalósítását illeti, máig is szabad vagyok. Szabad vagyok, s nehéz tapasztalataimmal több is vagyok, mint általában a nyugati kortársaim. Ezek a tapasztalatok nem valók mindenkinek, s nem kívánom, hogy megszerezzék őket, sem a ránk ferdén néző „szabadok”, sem a velünk rokonszenvezők.
Az irodalmi kritikáról
Úgy látszik, a költészethez a szó legtágabb értelmében több tehetsége van, mint a társadalomtudományokhoz. Ha megállapításaihoz akarnók tartani magunkat, le kellene mondanunk a cselekvés kockázatáról. Ezért maradjunk inkább az irodalomnál. Hogyan vélekedik az irodalmi kritikáról?
– Nem figyelem folyamatosan a kritikát. De van róla véleményem, s hiszem, nem egészen alaptalan. Beszélnek a kritika válságáról. A kritikusok vannak válságban, tán azért is, mert helyzetük bizonytalan. Ők maguk is tehetnek erről. Néhány hivatásos kritikust szívből megsajnálok: tengődnek csak, akár a dinoszauroszok a napkitöréstől. Mások bizonyosabb s tisztább ügynek vélik, ha maguk is mint szépírók töltik el hátralévő idejüket. Néhány kivételes egyéniségtől eltekintve, a kritikusok túlságosan sokszor változtatták nézetüket; olykor ma már maguk se tudják, melyik a sajátjuk. Ahelyett, hogy igyekeznének az egyetlen lehetséges, a később módosításra nem szoruló elvet alkalmazni: az irodalom értékeinek feltárását, az olvasók nevelését – máig is nem annyira a művet nézik, inkább azon töprenkednek, amit a szerző személyéről illőnek vélnek írni. Ezért az értékelésnek még akkor sincs hitele, ha benne a szakértelem vagy az irodalom iránti jóindulat is közreműködik. Az óvatoskodó gyávaság nemcsak a műalkotásban, a műbírálatban is a hazugság szülője. De lehet másképpen is rontani a kritika hitelét: jelentéktelen írásokat irodalmi üggyé avatnak, „bátran” ostorozva a hibákat, szinte reklámot adva nekik – a kitűnő művek pedig olykor elvesznek a kritikusi közhelyek dzsungelében. Néha azt érzem, hogy a kritikus nem annak örül, hogy „igazi” mű született, hanem láthatóan az okoz neki örömet, ha beleköthet az íróba, s kioktathatja. Nem a személyes sértettség szól belőlem, hiszen magam nem vagyok alanya az efféle kötözködésnek. De aggódom pályatársaimért, irodalmunk sorsáért. Ritka eset, ha egy-egy mai művet mint esztétikai tényt is megfelelően méltatnak. Az irodalomtörténészekről jobb a véleményem. A távlat segíti őket? Lehet, hogy a mai irodalomról az irodalomtörténet ítél majd világosan?
Illúziók, megrendülések
Az alkotó művészek elégedetlensége a kritikával éppoly régi, mint maga a kritika. Nagy László indulatossága azonban csak részben indokolt. Itt is mintha hiányoznék a realitások megértőbb mérlegelése. Ennek a kérdésnek a megvitatása azonban túlnő e beszélgetés keretein. Arra kérjük, mondja el, hogyan látja saját költői-emberi fejlődését, sikereit és megtorpanásait.
– Voltak illúzióim; jórészt magam végeztem velük. Hitemben, ami ifjúkorom óta éltet, megcsalatkoztam, megrendültem. Megrendüléseimet nem szégyellem. Hozzátartoznak az emberi és költői sorshoz. Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nemcsak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már „megbűnhődött” eszményi jövőhöz. Válaszom csak a hűség és vállalkozás nehézségét jelzi, s mert nem állok válaszút előtt, nem tartom illőnek, hogy mérlegre tegyem keserves fényűzésem.
– Közérzetem hol jó, hol rossz: bajaimat, gondjaimat nem tudom megsemmisíteni mindenkorra, újra és újra feltámadnak. Társadalmi, egyéni, költői problémáimmal fájdalmas küzdelemben élek a ritka gyönyörért. De szívós vagyok, s ha elemi csapás nem ér, még sokáig bírom ezt a küzdelmet.
Kedvtelések
Verseiben fel-feltűnik a kétkezi munka nagy tisztelete, a mesterségek ismerete és szeretete.
– Életemben még nem unatkoztam, mindig találtam tennivalót.
Szeretet és hajlam az alapvető mesterségek iránt, mint gyermekben, már erősen élt bennem. Szerettem a fölhasított fát, a rezet, a bőrt, a szép piros és zöld vesszőket. Ajándékkal ért fel, ha nézhettem, hogyan dolgozik a kovács, a bognár, az asztalos, vagy a szíjgyártó. Törvény volt nálunk, mint minden szántóvetőnél, hogy sok mindenhez értsünk, mert jaj volt az ügyetleneknek, még azoknak is, akik az időjárást nem szimatolták ki előre, mint a kutya! A kényszer vitt rá, hogy otthon, még diákkoromban is, szerszámokat gyártsak, fazekat foltozzak, vödröt fenekeljek, hogy háború múltán új cipőt csináljak öcsémnek, vagy a szekérbe kereket. Nemrég szüleim új tűzhelye alig egyévi használattól kiégett, mert ahogy mondták, „csak papiros volt”. Jó erős lemezből új sütőt csináltam, oldalát kicseréltem. De azt se tűrhetem, hogy feleségem holmi sokszorosított vackot viseljen a nyakában. Már gyermekkoromban sokat rajzoltam, festő akartam lenni. S mert költő lettem, annak oka a drága József Attila, aki korán megigézett verseivel, árvaságával, halálával.
– Dédapám, a csodabognár megelőzött mindenképpen. Ő alkotta a vidéknek az első szórórostát, a cséplőgép ősét. Egyéb különös szerkezeteket is csinált. Értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. Rengeteg fájó fogat kifordított az ujjával. Tudom, nem vagyok olyan hasznos, mint ő, de tőle kaphattam a legtöbbet. Meghatódva gondolok rá. Félnem nem kell a munkátlanságtól: tölgyfa gyalupadja ma is erősen áll, bármikor kedvesen visszafogadna, csak a szerszámokat kellene kifennem.
*
Az interjút Katona Éva készítette
Szécsi Margit VONZÁS
Nagy Lászlónak
Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.
Rozzant kocsmai székek,
üvegek, képek,
részeg seregek - minden
megindul érted.
Vonzod az éhes létet,
lényed a póráz.
Üdvösségre ki gondol:
szavadra pályáz.
Minden égbeli érckő
melleden villan,
fordul, énekre-lobban
félelmes kínban.
Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.
Pierre Reverdy SÓVÁRGÁS
Ha itt jársz ezen a bárdolatlan földtekén
Mézes ajkaddal e napmarta köveken
Nagy szíveddel az ezredéve gondolatszegény
Népségek között
Amint elsőt fordul a táj az égbolt alatt
A zöld az érdes
Égbolt alatt
Amely vagy elillan vagy ránkszakad
De ma reggel rávetettem magam a kerengő horizontra
A forgó föld fényréseire rontva
És a rohanó tengeri habokra
Egész kegyetlen és legázolt életemmel
Ma reggelre mindent szivaccsal tisztára mosott az éj
Új szemmel nézünk a föld bútorzatára
A kőedényben álló szépnyesésű fákra
S az üvegkalitkába zárt fellegekre
Csitul a fájdalom
Mert túlsok az érzelem e satnya testnek
Szétfeszíti a szellem míg odahagyja
S a jajgatás belefúl a dörgő odúkba
Ahová alig ér el a fény dermedtre fagyva
Elég az ajkak egy észrevétlen kis rezzenése
A szemek fényében egy villanás
Egy táncoló izom a bőr alatt
Vagy egy elkésett gyöngéd mozdulat
Az élet rendje már fordul sötétre
A játékomat elrontották
Csak abban a reményben dolgozom hát
Hogy semmi jutalomban nem lesz részem érte
Somlyó György fordítása
Vörös István KÖRSÉTA EGYSZERŰ KÉPEK KÖZÖTT
Aki a megváltást választotta,
akarnia kellett a bűnt is.
Aki a bűnt választotta,
akarnia kellett a halált is.
Aki a halált választotta,
nem lehet halandó.
Aki nem halandó,
nem értheti az időt.
Aki az időt nem érti,
nem létezik.
Aki nem létezik,
az folyton teremteni akar.
Aki folyton teremteni akar,
annál fölhalmozódnak a dolgok.
Akinél fölhalmozódnak a dolgok,
néha kénytelen kidobni ezt-azt.
Aki kidobálja, amit teremtett,
az haragszik magára.
Aki haragszik magára,
az megunta a jóságot.
Aki megunta a jóságot,
fölad mindent, ami föladható.
Aki fölad mindent,
az a megváltást választotta.
Vörösmarty Mihály AZ EMBEREK
1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könnyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sóhajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!
2
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
3
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
4
És hosszú béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sóvár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
5
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
6
Istentelen frigy van közötted,
Ész és rossz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcú lény!
Nincsen remény!
7
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanul,
Nagyobb bűnt forral álnokul.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)