Az imádkozás körül fordul meg minden, az az ómega és az alfa: noha rögtön, az első pillanatban ott jelentkezik a méreg, a mérgem, ti. az a gondolat, hogy lehetetlen emberi morállal és logikával jó istennek képzelni olyan istent, aki olyan végtelen távolságot teremt saját maga és kreatúrái között, hogy imára egyáltalán szükség van. Az ima a legkeservesebben önellentmondó vagy paradox dolog a világon: egyrészt legőrültebb, leggyermekibb, legzsigeribb szükségem! semmi de semmi a világon nem kell úgy, mint az imádság! ima vagy én: a legközönségesebb példa azonos értelmű szavakra! és, és: az ima ténye egyúttal a legnagyobb vád az Isten vagy bármi isten ellen: hogy lehet a teremtő olyan ördögien aljas, hogy minket állandóan nyafogtat és nyomorít, mint a legkomiszabb utcagyerek a kitépett lábú cserebogarat?
És mégis, hitetlenül, kétellyel, reménytelenül, egyetlen facér "pro" nélkül a vallások iránt: imádkozom ezekben a sötét napokban, amelyeknek csak elején tartok és feltartóztathatatlan biztossággal csak még sötétebbek lehetnek. Épp ezért próbálom sietve, úgy, ahogy tudom, megírni ezt a közjátékot: mikor a hullámok végleg összecsapnak az ember feje fölött, akkor már csak a halálfélelem beszart béna állatja! ott már sem írni, sem imádkozni, sem gondolkozni nem lehet, csak valahol a tudat vagy a tudatalatti mélyén kérődzeni az agonizálók évmilliós vádját a Dög Teremtő Valaki ellen ... az őrjítő testi-lelki szenvedések ilyen kálváriáját kell végigjárnom, hogy jutalmul érte megkapjam...az örök megsemmisülést?
forrás: Bezárult Európa (regény, 1949), Magvető Kiadó, Budapest, 2000. (60-61. p.)