Forgách András Ki ez az alak?

„Gyorsan elloptam a csontvázat”

(Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim)

Párizsban nem hajlandó megtanulni franciául.

Ellopja a csontvázat a főiskoláról.

Mikor elvállalja az anatómia tanítását, túl élete delén, azt se tudja, mi fán terem.

Nem búcsúzik el első mesterétől, amikor egy másik mesterhez iratkozik át.

Nem köszöni meg második mestere ajánló levelét.

Búcsú nélkül lelép első pesti albérletéből, és ráadásul elveszti a kulcsát.

Sosem adja meg az útipénzt, amit azért kapott egy festőtársától, hogy Párizsból hazautazhasson beteg öccséhez.

Amikor másodszor is kimegy Párizsba, akkor se hajlandó megtanulni franciául.

Azt mondja, szabad festéket lopni kollégától, ha az embernek nincs pénze rá.

Ezt sokszor elmondja.

Megbeszél egy randevút festőtársával, aki a képeire kíváncsi, csak épp nincs otthon a megbeszélt időpontban.

Olyasmit tanít éveken át ipari tanulóknak, amihez nem is konyít („semmi matematikai érzékem nem volt”), könyvelést pékeknek, földrajzot fodrászoknak, csak hogy ne a festészetből kelljen megélnie, amiből amúgy se tudna megélni.

Portréfestést vállal, de nem tud portrét festeni (és ezt tudja).

Firenzébe érkezése napján, ez a szelíd ember, aki egy szót sem tud olaszul, és hetekig nem beszél senkivel, bekönyörgi magát, egy ismeretlen keveréknyelven, mint egy lerázhatatlan buldog, ingyen, a bezárt Pittibe.

Egy alak, aki ismeretlenül szeret ődöngeni.

Aki rettenetesen fél a sötét országúton egy másik alaktól, aki szintén rettenetesen fél tőle, és így mennek tizennégy kilométert együtt, rettegve egymástól.

Aki az utolsó pillanatban megalkuszik magával, leakasztja vadonatúj képeit és a régieket akasztja ki, csak hogy megkapjon egy ösztöndíjat.

A rossz képeit levakarja, a jó képeit viszont eldugja, hogy a többiek ne lássák.

Halálosan összevész azon, hogy az aludttejben alul vagy felül van a savó.

Az Epreskertbe ásóval jár szarni.

Egy életre megtanul nem vacsorázni.

Sohasem nősül meg, legszívesebben a húgával élne együtt, csak nem akarja meggyötörni szüntelen némaságával.

Nem tudni, volt-e egyetlen nő is az életében.

Katonaszökevényként bekéredzkedik egy festőtársa műtermébe, csak épp azt nem árulja el neki, hogy az ő élete is veszélyben forog.

Apja egy dróthurokra akasztotta fel magát.

Mindezt megírja magáról.

Ki ez az ember?

Ravaszdi örmény? Bánatos magyar hazafi Partiumból?

Neurotikus paraszt? Botcsinálta filozopter?

Koravén gyermek? Gyermeknek megmaradt agg?

A monumentalitás miniatűrben? Egy aprócska óriás?

Rendszeralkotó nagy elme, vagy hangyaszorgalmú kézműves?

Magányos kutató? Ügyes kompilátor?

Aki kínos gonddal rakja össze élete egyetlen türelemjátékát?

Aminek összerakásával ugyan minek bajlódna más?

Aki akkor kezd rá igazán, amikor más a pontot rakná föl az i-re?

Óvatos duhaj? Vagy maga a meg nem alkuvó originalitás?

Világcsavargó kalandor? Otthon ülő túlélőbajnok?

Verítékszagú akarnok? Könnyed, mozarti virtuóz?

Csak rajzolni tud? Vagy épp rajzolni nem tud?

Nagy festő a szerénység álorcájában?

Kismester, aki azért lett naggyá, mert senki se nézte ki belőle?

Akit sokáig nem vettek észre, és aztán már nem lehetett kikerülni?

Tartalékos hátvéd, aki középcsatárrá képezte magát, és aztán ott találta magát a kapu előtt, amelyikből eltűnt a kapus?

***

Az a jó, hogy a kérdések megmaradnak. Az a jó, hogy ennek a sokféle anyagból összeszerkesztett önéletrajznak az elolvasása után a kérdések megmaradnak. Az a jó, hogy miközben az ember olvassa a kéziratot, ezt a sokféle betoldással és kiegészítéssel és hézaggal együtt szinte keletkezésében megfigyelhető szövegvilágot, amelyikben a mondatok úgy ismétlődnek, mint ahogyan az ecset tér vissza a vászonhoz, vagy inkább, mint egy újra meg újra a palettára nyomott festékcsomóba nyomott ecset, a szavak és mondatok úgy siklanak végig egy élet tényein, színhelyein, úgy simítják, alakítják azt: kis elhátrálás, nézi, visszamegy, csinál valamit, letörli, nézi, nézi, eszébe jut valami, iszik valamit, csak egy pici pöttyöt rak még oda, rajta kívül soha senki se fogja látni, letöröl valamit a ronggyal, elrontja, hagyja a fenébe, aztán éjszaka felriad és megint nézi – szóval az a jó, hogy az ember nem tudja végül is eldönteni, hogy mit olvasott? Idetartozik az a mérhetetlen szerencse, hogy egy festő szerkesztette a kéziratot, éspedig egy olyan festő, aki maga is szüntelen finom elmozdulásokban és korrekciókban fogalmazza meg önmagát, aki maga is egy hallgatni tudó bőbeszédű ember – Károlyi Zsigmond.

A paletta volna az élet, ahonnan az elbeszélő színeket veszi, és a vászon az életrajz, amelyiken, úgy tűnik, valamiféle struktúra teremtődik a szüntelen előrehaladásban?

Az írás első harmadában egy irányát kereső, minden nélkülözést vállaló fiatalembert látunk, akinek alig van háttere: egy távoli falu, melyet Trianon leszakít az országról, egy megtébolyodóban levő, folytonos hangulatváltozásoktól szenvedő apa, és a fővárosban egy friss ismeretségekből, hozzá hasonlóan bizonytalan világnézetű fiatalemberekből verbuválódó kis kör, akik ugyanúgy nyomorognak, mint ő, valami 400 korona, amit havonta kap egy távoli támogatótól, aki „fiává fogadja”, a négyszáz korona az infláció miatt pillanatok alatt semmivé válik: ő mindent elfogad, nem lép fel nagy mellénnyel, ez visszatérő, ez a „naiv” alap, ami miatt mindenütt talál jóindulatú támogatókat, akik elnézik botladozásait és különcségeit, melyeket ez a szívós önfejlesztés, ez a bizonytalan célokra irányuló önfejlesztés, az önkifejezés szótárának egy életen át tartó keresése alakít ki benne. Aztán, az írás közepén, már a párizsi utazások leírása közben (szerencse is kell a kegyelemhez) megkapóan szimplifikált, mindig a szakemberien koncentrált, egyszerűsített festő-portrékat kapunk a mesterekről, elődökről és kortársakról, és legvégül, amikor saját útját már végleg és biztosan megtalálta, a hetvenkilenc éves férfi egyszer csak változhatatlan téziseket közöl arról – persze az élet tényeibe szőve, így hullámzik az anyag, mint gyermekkora gyengéd dombvilága –, hogy számára mi is egy festmény, mi a festmény kerete, mi az a szín, mi az a vonal: igazi téziseket kapunk, amelyeket egy egész élet, maga a mindennapos küszködés teremtett és igazol: ám ezek a tézisek nem bántanak. Nem kinyilatkoztat, mert mindig csak saját magáról beszél. Sohasem túl széles a tabló: amikor az anatómiai tankönyvét készíti, akkor egyszerűen csak feljajdul, hogy mit tudtak Leonardo és Michelangelo, és mások az emberi testről, és mi az, amit ő sohasem fog úgy tudni, mint ők. Amikor például Farkas Istvánt említi, egy szót sem mond a műveiről, csak a sorsát foglalja össze vázlatosan és pontosan: mert az ő életében pontosan ennyit jelentett, nem többet. De az öregkor küszöbén megadatik az a varázslatos képessége, hogy félszavakkal jellemezni tud festőóriásokat. Erőlködés nélkül – a vérverítékkel megszerzett tudás eleganciájával – közöl sem igazolásra, sem cáfolatra nem szoruló ítéleteket.

Ami különben itt a legmegragadóbb, és legdöbbenetesebb, az a nevek hatalma. Íme, itt vannak Barcsay Jenő erdélyi szülőfalui, Katona és Néma – mert így hívták azt a két falut, ahol a családja élt: az elsőben született, a másodikba látogatott haza –, és ez az a két hívószó, de leginkább az utóbbi, amellyel talán egész életét és attitűdjeit le tudjuk írni. Barcsay folyton tanult, fegyelmezett katonája volt a tanulásnak (katonának viszont, saját leírása szerint csapnivaló volt, katonaként egyetlen ékessége, a szakáll, a leginkább említésre méltó epizód pedig az, hogy nem akarta leborotválni a seregben sem, és afféle svejki beszélgetéseket folytatott erről feletteseivel: a hadnagy megszánta és azt mondta neki, hogyha az őrnagy úr megkérdi miért nem borotválta még le, mondja neki azt, hogy a hadnagy úr parancsára – így is történt, a zordon őrnagy pedig elröhögte magát) egy idő után pedig szüntelenül tanított, fegyelmezetten, szerzetesi alázattal, olyasmiket, amiket nem értett, tehát nagyon sokat beszélt, bőbeszédűen, tanár a katedrán, és egyfolytában hallotta saját beszédét közben, mert nem a gondolatait mondta, és közben egyfolytában hallgatott. Ez a némaság, mely már-már a tébollyal határos (nem csak apja volt skizofrén, de egyik lánytestvére is), voltaképpen az érlelődés, a befelé figyelés jele, annak a jele, hogy sokáig egyáltalán nem voltak szavai arra, hogy mit akar, hanem csak úgy lett valamilyenné, mint egy növény, folyamatos átalakulásban, nagy robbanások és ugrások nélkül, miközben arra kényszerült, hogy olyan dolgokat tanítson, amikhez egyáltalán nem értett, és a két nem-értés között őrlődve hozta létre az életművét. Tobzódott ebben a nem-értésben, mely bizonyos fokig a látás szinonimája: hiszen a szem nem értelmez, hanem elsősorban egyszerűen tudomásul vesz. Párizsban minden kis kiállító terembe benéz, nézelődik, ismeretlen nevű festők kötik le a képzeletét: Permeke és Souverbi (ő azt állítja, hogy 27-ben és 29-ben ezek a festők sikeresek voltak), akikben az éppen divatos stílusoknak a keveredését figyelheti meg: sokáig szinte keresi a rejtőzés és a ki nem bontakozás lehetőségét. Mondhatni gyöngébb festőkbe kapaszkodik, mert a „nagyok” elvakítják. Amikor képeit egy pesti kiállításon a főhelyre teszik, nem is érti, mi történhetett, nem tud hová lenni a csodálkozástól. Voltaképpen szeret elbizonytalanodni. Ennek a finom bizonytalanságnak az extázisában él. Ami jó, azt eldugja, ami talán rossz, azt megsemmisíti.

Csupa paradoxon ez a kis ember. Csak a természetben tud festeni, de kiköti magának, hogy amikor a természetben van, akkor nem néz rá a természetre, hanem előre elkészített vázlatai alapján fest, és rengeteg kemény vázlata van, tehát amikor kimegy, akkor már mindent tud a képről, amit meg akar festeni, éppen csak magának az elkészülésnek
a véletlenei, a benne munkáló indulatok jelennek meg a kép felületén, az ecsetkezelésben vagy abban, ahogy áttetszik a nyers vászon valahol: vagyis úgy van szüksége a természetre, hogy az ne zavarja abban, ahogyan éppen ábrázolja. Csak úgy tud igazán benne lenni, ha nem néz rá. Amikor nézi, akkor viszont nem tudja ábrázolni. Ez is olyan, mint a némaság. Van egy külön jelrendszere arra is, hogy amit mond, nem az, ami.

Az életrajzi folytonosság külső események miatt folyton megszakad, miközben élete egyetlen szakadatlan előrehaladás, amit – roppant nélkülözések közepette – gyakran bogárperspektívából él meg. Halad előre, ismeretlen nagy erőktől meg sem érintve, a hatalmas égbolt alatt. Szinte tobzódik abban az érzetben, hogy olyan festőket kedvel, akiket utánozni nem tud, és éppen azt szereti bennük, ami rá egyáltalán nem jellemző. Gyermekkora dombos vidékeire ismer rá újra Szentendre környékén, ahová véletlenül kerül, nem tudatos választás eredményeként, és ahol végül egy életre letelepedik, hiszen csak azért fogadja el a festőközösség meghívását, mert tudja, hogy tartozni kell valahová, az ember erősebb, ha közösség része, neki legjobban talán egy szerzetesi kolónia felelt volna meg: a várost magát azonban sokáig nem hajlandó észrevenni, hosszú éveknek kell eltelnie, hogy az épületek létezéséről is tudomást vegyen, és ennek következtében talán élete legjobb munkáit elkészítse. Pontosabban, hogy megtanulja azt a struktúrát, ami szemlélete leginherensebb kifejeződése. A monumentalitás foglalkoztatja, de hatalmas nőalakjai, melyek mozaikfalakon is megjelennek különböző intézmények előcsarnokaiban, számomra láthatatlan és jelentéktelen háttérré lényegülnek parányi festményei és belső térábrázolásai mellett. Egy-egy csendéletet, asztalt, festőállványt ábrázoló kép mellett talán a tér szerkezete az, a finom monotónia, az ember nélküli világ az, amelyikben legjobban megtalálja önmagát: a néma pillantása ez, aki az időbe merülve mesterévé válik saját személyes közlendőjének, és miközben megtanulja, meg is tanítja a világot önmagára. Ez utóbbi a művész legnagyobb kötelessége. Nem mindnek sikerül még életében. Lásd Schubert.

És még egy aprócska paradoxon: reprezentatív festővé tudott válni egy korban, amelyik ideológiai kritériumok alapján próbálta kinevezni reprezentatív művészeit, és anélkül vált azzá, hogy bármilyen engedményt tett volna (én legalábbis nem tudok ilyenről), s ez nem kis teljesítmény. Sőt, bámulatos. Veszélytelennek ítélték ezt az öncélúan festegető kis embert és mindenfélét bele tudtak magyarázni a képeibe. Ő tűrte és mosolygott.

Ez Barcsay: a kisfiú, aki szívesen jár temetésre, és szívesen zokog, az ájulásig, ismeretlenek sírja fölött, aki megbámulja a halottakat a nyitott koporsóikban: a néma arcokat, akik már nem tudnak visszaszólni – és az öregember, aki, 66-ban, mikor elsős gimnazistaként, bátyám kalauzolásával az osztályommal végigmentem az Ernst múzeumbeli kiállításon, ott áll, egy szakállas fehér manó, és nyájasan szóba áll velünk: nyájasan néz ránk, ott volt, mondhatni ott lebzselt, ott lézengett a képei között, fogadta a látogatókat, és ha kellett, elmondta nekik, mi micsoda, és miért van ott. Őrt állt, képei között, mint a katona. A képeit tisztelettel nem értettem, de valami hasonlíthatatlan jóság sugárzott belőle.