[...] LI : Freud a civilizáció, illetve a kultúra fogalmát időnként felváltva, ekvivalens módon használja, de igazából a civilizációra gondol. Úgy fogja föl, hogy kibékíthetetlen ellentét van a vágyak és a civilizációs kényszerek között, és az ennek nyomán létrejövő kompromisszumban lehet ugyan élni, de az ára: a neurózis. A vágy és a civilizáció (mondjuk, a gyermeki vágy és az apai tiltás) közötti ütközéssel aztán megtanulunk valamit kezdeni: azonosulunk a tiltásokkal, és ebben jelen van a neurózis csírája. A neurózis egyébként – azzal együtt, hogy szenvedéssel jár – alkalmazkodási teljesítmény, és valamilyen rejtett úton még egy kis kielégülést is jelent. Legalábbis ez volt az eredeti elképzelés a hagyományos világra vonatkozóan, ahol jól szembeállíthatók voltak a zabolátlan vágy törekvései és az autoritás ellenlépései. A tiltások zárt rendszert alkottak, bennük volt az apai tekintély, mögötte az egyház, az állam, az erkölcs. Amikor a pszichoanalízis megjelenik, akkor van ez éppen felbomlóban. Aztán a két világháborúban világossá vált, hogy a hagyományos világnak vége, és ez nagy mentális válságot idézett elő. Erre mondta azt 1915-ben Freud a maga szkepszisével, hogy nem érti a nagy fölindulást, eddig sem volt okunk túl sokat feltételezni az emberi fajról.
MCS: Freud a mai napig botránykőnek számít, ugyanakkor – még nagyon vulgáris szinten is – teljesen átment a köztudatba. Sőt manapság a reklámok kedvelt szlogenje: „elégítsd ki a vágyaidat!”
LI : Freud utóélete hosszú történet. Marcuse az, akinek feltűnt, hogy ez az egész elfojtás-probléma valahogy megváltozott, ha a társadalom arra biztat, hogy éljem ki a különböző rejtett vágyaimat, és ez mára egészen az abszurditásig fokozódik. Minden fogyasztói igényre egy iparág épül, hogy azon nyomban kielégítse.
MCS : A marketing sokat köszönhet Freudnak.
LI : Az a probléma, hogy valami egészen elképesztő praktikus vulgár-freudizmus formájában mentek át a tanai a köztudatba. Foglalkoztam a valóságshow-k előzményeivel. Még a kilencvenes évek derekán rájöttek: az igazi üzlet abban van, ha interaktívvá teszik a műsort. A Big Brother Angliában azzal előzte meg az összes többi túlélő show-t, hogy több csatornán 24 órán át lehetett betelefonálni,esemesezni, interneten kapcsolatba lépni vele. Elolvastam a médiaszakemberekkel készített interjúkat is. Ahogyan megfogalmazták, hogy adás közben az interaktív játékok révén milyen késztetéseit élheti ki a néző, az nagyon cinikus volt, másrészt a freudizmus teljes vulgarizálása. Úgy állították be, mintha az embernek léteznének ilyen ösztönei, és a műsorok sikerét ennek az igénynek a kielégítése okozná. A mai pszichoanalízis úgy látja, hogy a régi freudi megközelítésben ösztönöknek, tudattalan vágyaknak nevezett jelenségeket a társadalom termeli valamiféle kölcsönhatásban az elme működésével. Freud ezeket az ember biológiai adottságainak gondolta. De nem úgy van, hogy velünk születik egy csomó késztetés, amit később a társadalmi hatás elfojt. Valójában ezeknek a késztetéseknek formát és tartalmat – akár fantáziatartalmat – a társadalmi hatások adnak. Ma fokozódó mértékben a médiahatások, és sokkal kevésbé a személyek közti szocializáció, mint régen. Ez fontos különbség, amit föl kell ismerni, mert jelzi a külvilág felelősségét – nem arról van szó, hogy valamit rosszul fojtottak el, hanem hogy olyan igényeket hoznak létre az emberben, amikre magától nem is gondolt volna. A társadalom – pontosabban a fogyasztói világ – fokozza a meglévő szükségleteket, sőt újakat is kitermel. A hagyományos ösztönelfojtás, az ütközés az elfojtó civilizációval nagyon megváltozott. Marcuse úgy fogalmazott, hogy ma a szublimációk represszív feloldásának lehetünk tanúi. Tehát a hagyományos freudi elgondolásban, ha az ember a vágyait nem tudja megvalósítani, mert a kultúra nem engedi, akkor azokat részben elfojtja, részben valami másban fejezi ki, mondjuk művészi tevékenységben vagy egy agresszív késztetésben, esetleg sporttevékenységben. Marcuse meg azt mondta, hogy most mindent szabad, sőt erre még biztatnak is, és ezzel megakadályozzák, hogy a hagyományos értelemben vett kulturális kielégülések létrejöjjenek. Tehát kevesebb az elfojtás, a szublimálás, inkább kiéljük a vágyainkat – annak függvényében, hogy mennyi a pénzünk. És ez egészen másfajta személyiségproblémákat okoz. Nem az elfojtott vágyaimtól szenvedek, hanem attól, hogy nincsenek elfojtva, és nem tudok mit csinálni velük, hiszen olyan vágyakat érzek, amik nem is az enyémek. El tudok tőlük idegenedni, csatornát tudok váltani, hogy mást nézzek a tévében, de valahogy mégsem szabadulhatok tőlük. Ma sem vagyunk felszabadultak, nem tudunk igazán élvezni. Ahogy Slavoj Žižek mondja, a tiltó tekintély helyét átvette a tiltott élvezetben részt vevő, az élvezetre biztató, korrupt tekintély. Ha régen tilos volt az élvezet, ma élvezni kell. És ez szintén pszichés zavarokhoz vezet.[...]
A teljes beszélgetés >>> BUKSZ 2003/4.
( a bejövő oldalon a beszélgetéshez kell görgetni!)