In memoriam Vas István
Elöljáróban
nem tudom mire való ez az egész
a hétköznapi dolgok párlata
csalóka mint tavasz a télben
csak turkálok a szavak között
verseid lapozgatom és ízlelgetem
zamatát a gyógyító egyszerűségnek
jó volna valódi vigaszra lelni
csillapítani az egymásra acsargók
esztelen dühét ami megmérgezi
a normális emberi kapcsolatokat
alig lehet itt már valakivel eszmét
véleményt cserélni mert eltorzultak
elvadultak ismét a játékszabályok
farsangolnak az ügyes lesipuskások
és a józan észnek most nincsen becsülete
In merito
Nincsenek szavaim.
Üresség és gyász a szívemben.
Sivatagos mezőn száraz kórók csörögnek.
Az üvegbúra alól valakik
kitartóan szivattyúzzák a levegőt.
Egyre nyugtalanabb így
a kísérlet alanya.
Vesztét érzi a veszendő.
A nagy nemzedék egyik utolsó tagjaként,
Jékelyt, Rónayt, Kálnokyt és Weörest követve,
tíz évvel Zelk után
merült alá a földbe.
És most kis világunkban minden átrendeződik.
Ilyen csillaghullás után az égbolt is elsötétül,
csak futkározó, villódzó fénypontok látszanak.
Káprázatok és légvárak emelkednek,
majd léggömbökként pukkannak el.
Foszlányaikat folyamatosan söpri,
hömpölyögve sodorja tova a szél.
A bolygónkat körbeölelő derengés viszont
egyre bársonyosabb, puhább és fényesebb.
Ragyogó fényburok-pólya óvja a Földet,
amint ismeretlen célja felé bukdácsol tovább,
egyedül a kietlen és fagyos űrön át.