Utolsó erőmmel, az útra kelt emlékezet erejével
elmegyek még egyszer abba a messzi,
régi kikötőbe, ahol valaha oly sokszor időztem
s hajóm is ifjú volt még, szép, karcsú, erős,
kész kifutni hajnalon, végtelen hullámterekre.
Ölelkező, küzdő vizek, bombázó, hajrázó,
hurrázó hullámok közé hasított az ívelt hajóorr,
az árbocsor, fent, magasan, szélcsapások
örvényében dől, leng, forog, fehér láng lobban
a fedélzetre: a tenger maga!
Hajóm bukdálva áttöri a tömör, zúgó vízfalakat:
szárnyal előre, hősi lendülete, lélegzete állja,
győzi a mély vihart!
Emlék ez, enyém és örök!
Végigsétálok most a rakpartokon, látom,
azóta vénség roppan a parti fákban,
holott a szél alig lobog...
Daruk karjai, láncai,horgonyok rozsdásan,
holtan lógnak alá a víz színére,
itt többé emelni, rakodni semmit nem kell...
Megállt itt minden. A gépek halottak.
Este közelít, rézharang üti a jelt,
jelét annak, hogy valami végleg véget ért itt
s többé nem vesz kezdetet soha...
A vas, akár a víz: csak emlék.
A parti lombok, a kifutó hullámok elfeketednek
avagy szemem nem látja többé élesen:
mi minden történt itt,
egy más, egy eltévedt, régebb időben
s mi minden történik még most is itt
-noha már nem énvelem-
s mi minden megy végbe majd még
ezen az énreám nem emlékező helyen,
amikor észrevenni már nem leszek jelen - - -