Örvendetes folyamat játszódik ma Magyarországon!
A közélet megannyi területét figyelve arra a belátásra juthatunk, hogy az elavult politikai kultúra csillaga immár leáldozóban van: elmúlni látszanak az idők, amikor politikai vezetők, a személyükkel fémjelzett pártalakulatok és szimpatizánsaik holmi ideológiai vonalak mentén különböztették meg egymást, s egy-egy társadalomelméleti alaptétel szerint indultak csatába a köznép meghódításáért. Kicsiny hazánkban annyi évszázad szükségtelen tiszteletkörei után most beköszönt a politika tiszta formája, sallangoktól mentes, ideáltipikus megvalósulása, az Ultima Politica. A polgár többé nem kényszerül a sorok között olvasni: nem törekszik felderíteni és érteni az egyik-másik politikai csoportosulás mögött megbúvó hajtóerőket és világnézetet, mert immár minden az, pontosan az, aminek látszik. Szükségtelen megjegyeznie jelszavakat, nem kell nevekkel bajlódnia: a jelenség önmagát magyarázza. Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagynunk, hogy a politika ezen eszményi formája egyszer már megvalósult: a Bizánci Birodalomban. A politikai szimpatizánsok ott sem ideológiai frontvonalak mentén helyezkedtek el, nem nevezték őket demokratáknak, császárpártiaknak, konzervatívoknak, miegyébnek: két tömörülés létezett, amelyek a cirkuszi fogathajtók színei alapján kaptak besorolást - a nép a kék vagy a zöld színben induló versenyzőknek szurkolt. A két nagy párt, a kékek és a zöldek pedig így határozták meg magukat: mi vagyunk azok, akik a másik nem. Mindegy volt hát, mit vallanak, mert a császári hatalommal packázni úgysem lehetett. Ami zöld volt, az nem kék, és az volt a kék, ami nem zöld. Az égvilágon semmi sem homályosította el a tényt, hogy végül is cirkuszi játékokról és drukkerekről van szó.
Magyarország óriási lehetőség előtt áll, és minden jel arra mutat, hogy ezt képes is lesz valóra váltani. Konzervatív párt "szociális népszavazást" ír ki, szocialista párt félreérthetetlenül társadalomellenes intézkedéseket hoz, liberális párt szólít fel intoleranciára, és a példákat még hosszan folytathatnánk saját gyönyörűségünkre. A fokozatosan relativizálódó politikai játéktéren pillanatnyilag elfoglalt pozíció egyre inkább csak a másik álláspontjának függvénye: mintha egy sakkjátszmában a bábuk tetszés szerint váltogathatnák színüket az ellenfél lépéseihez igazodva. Már csak az van hátra, hogy az avítt szóhasználattól megszabaduljunk, s elénk táruljon a játék végső, színtiszta abszurditása, és visszakerüljön oda, ahonnan vétetett: artisták és kikiáltók, lovak és csepűrágók játékterére, a porondra; a mindenkori társadalmi lét valódi fórumaira. Örömmel jelenthetem, hogy ez sincsen oly messze: a piros, kék és (igaz, hogy narancs)sárga alapszínek emblematikus használata jelzi a folyamat várható teljes sikerét, az Ultima Politica küszöbön álló eljövetelét.
forrás
Nacsinák Gergely András
Budapesten született, 1977-ben. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola vallásbölcseleti szakirányán hosszas vajúdás után 2005-ben szerzett diplomát. Jelenleg a Thesszaloniki Arisztotelész Egyetem teológiai karán gyarapítja használhatatlan felsőoktatási végzettségeinek számát. Órákat ad a Miskolci Egyetem Filozófiai Intézetében, valamint görög nyelvet oktat az Effy Nyelvstúdióban. Ortodox pap.
„A személyiség – arcok sokasága. Eredmény, konklúzió, seregnyi zajló párbeszéd közepette beálló pillanatnyi csend. A párbeszédek mindegyikét senki más nem hallja, csak ő (Te), aki az életek sokaságában alkotódik (aki az életek közepette alkotódsz). Nappali életed jelzőtűz csupán, egy kiragadott mozzanat, aligha több mint egy arckifejezés, fintor, mely néha évekig rögzül az arcon. Nappali éned töredék, torzó, melynek karja, mellkasa, fél arca hiányzik. Nem élhetsz nélküle, és nem élhetsz egyedül vele. Ha így akarnád, te is a szegénység bűnébe esnél, mert bűn az is; torzó maradsz, fél testtel, s a nem élt életek mindegyike benned kiáltozik, a jussát követeli, míg te, tört szobor, nem mozdulhatsz, még csak kiáltani sem kiálthatsz, mert ajkad, nyelved, torkod csak félig-faragott, elmálló, néma kő. Így maradsz magadra végképp. Hát nézd a tüzet, patakvizet, az odakint kavargó havat, míg nem késő.”
Nacsinák Gergely András blogbejegyzéseihez kattintson ide.
A Liget folyóiratban megjelent írásait itt találja
„A személyiség – arcok sokasága. Eredmény, konklúzió, seregnyi zajló párbeszéd közepette beálló pillanatnyi csend. A párbeszédek mindegyikét senki más nem hallja, csak ő (Te), aki az életek sokaságában alkotódik (aki az életek közepette alkotódsz). Nappali életed jelzőtűz csupán, egy kiragadott mozzanat, aligha több mint egy arckifejezés, fintor, mely néha évekig rögzül az arcon. Nappali éned töredék, torzó, melynek karja, mellkasa, fél arca hiányzik. Nem élhetsz nélküle, és nem élhetsz egyedül vele. Ha így akarnád, te is a szegénység bűnébe esnél, mert bűn az is; torzó maradsz, fél testtel, s a nem élt életek mindegyike benned kiáltozik, a jussát követeli, míg te, tört szobor, nem mozdulhatsz, még csak kiáltani sem kiálthatsz, mert ajkad, nyelved, torkod csak félig-faragott, elmálló, néma kő. Így maradsz magadra végképp. Hát nézd a tüzet, patakvizet, az odakint kavargó havat, míg nem késő.”
Nacsinák Gergely András blogbejegyzéseihez kattintson ide.
A Liget folyóiratban megjelent írásait itt találja