Esterházy Péter NEM LEHETNE EGY KICSIT (Válasz a Vigilia körkérdésére, 2007. december)


 Azt hiszem, legalább harmadszor rugaszkodik neki a szerkesztőség, hogy különböző formában megkérdezze, miért nincs nyugalom a szívünkben, miért nincs békesség bennünk meg az országban, honnét az acsarkodás és gyűlölködés ekkora tartalékjai. Két évvel ezelőtt így kezdtem a válaszom: „Nyilván azért van igény erről beszélni, mert fájdalmasan és valamelyest meglepetten látjuk, milyen heves békétlenségben él az országunk. Ez - többek közt - a diktatúra következménye. És - szerintem - az oka: annak az erőnek a hiánya, amelynek megléte lehetővé tenné, hogy elfogadjuk magunkat, a régi magunkat is, hogy nyíltan, becsületesen, tisztán, hűséggel és igazságossággal (a simplicitas jelentésváltozatait használom a körlevélből), szóval hogy ily módon tekintsünk magunkra, a történetünkre. És minthogy túléltük a rendszert, és a diktatúrát csak kompromisszumok árán lehet túlélni, ily módon tekintsünk a kompromisszumainkra. A sajátunkéra és nem a másikéra. Erre társadalmi szinten ez idő szerint nem vagyunk képesek (fejétől bűzlik a hal, hívhatjuk a fejet pártnak, elitnek, püspöki karnak, de az egész hal büdös), ezért a másikban keressük és találjuk meg boldogtalanságaink okát. ”
Ezt most is érvényesnek tartom, de ezúttal mást hangsúlyoznék. Lényegében a Széchenyi István elgondolását, a kiművelt emberfők sokasodását tartom, ha nem is üdvözítőnek, ha nem is elégséges, de szükséges föltételnek; nemcsak a „fejlődésnek, előmenetelnek, erőnek, értéknek és szerencsének volna ez legmélyebb sarkalatja”, nemcsak a haza fényrederülésének, hanem a nyugtalanság, a békétlenség, az üres viszálykodás fölszámolhatóságának is. Most nem elsősorban a tudásra önmagában gondolok, nem a műveltségre (noha elkelne nagyon), hanem egy mindezekből következő résztudásra: annak tudása (tudogatása), hogy hol is élünk, mi a helyünk, a helyzetünk a világban. Ez a provincialitás hiánya vagy ellentétje volna. Talán soha nem volt Magyarország ennyire provinciális, mint most, az új szabadságban. (Nem véletlen jegyzi meg kis rémülettel a fölkérő levél, hogy óvná magát és minket az aktuálpolitikai publicisztikáktól.) Provincialitáson nem bunkóságot értek, hanem azt, hogy mindent a provincia tükrében, és csakis annak a tükrében látunk. Miközben az életünk ezernyi vonatkozása folyamatosan túlfut a provinciánk határain. De így azt már nem értjük (rosszabb esetben nem is akarjuk). Amit nem értünk, nem ismerünk, az félelmetes. Félelmetes az ember, félelmetes a gondolat, félelmetes a nép, akit, amelyet nem ismerünk. De túl sok nem ismeretet nem visel el az ember. Ilyenkor keresünk valamiféle magyarázatot, ilyenkor, a nem-tudásból nőtt félelemből születnek az összeesküvés-elméletek, az öncsalások és nem utolsósorban az ellenség-képek. Ha nem ismerjük ki magunkat a világban, kudarcra vagyunk ítélve, a kudarc okát egy idő után kénytelenek vagyunk másban látni. Megint múltkorról: „Az öncsalásnak számos arca van, van ateista arca, van vallásos arca, van nacionalista arca, van ironikus arca, fundamentalista, modern, posztmodern, archaikus arca, van politikus, apolitikus, konzervatív, liberális, szocialista, magyar, román, perui arca, ezer arca van. Ahány közösség, annyi. És ehhez jönnek még az egyszemélyes közösségek, a magány öncsalása.” Igen ám, viszont: „Nem úgy van-e, hogy a világ érthetetlensége, egyre inkábbi érthetetlensége, káosza belső ijedtséget okoz? Mert nem találunk és nem kapunk jó válaszokat; az egyház sem ad, úgy értve ezt, hogy van, akinek ad, és van, akinek nem, de a ’világnak’, nem ad. Régebben ez fordítva volt. A magára maradt, ijedt ember tompítja magát. - A békesség valamiféle kiegyensúlyozottság. Ez azt jelenti, hogy van mérték. Ez azt jelenti, hogy van érték. Hogy van értékrend. Kérdés, mennyire univerzális ez az értékrend. Nem úgy van-e mostanra, hogy több értékrend létezik egyszerre -- akár bennünk is? Hogy lesz így békesség?
Lám, csak forgunk körbe-körbe, ami talán megfelel egy körválasznak, de előre nem nagyon visz. Ám hiába van úgy, hogy egyre átláthatatlanabb, egyre kevésbé érthető a környezetünk, mégis kötelező igyekeznie az egyénnek is, a közösségnek is megismerni. Sokszor idéztem már volt tanárom mondatát: A bravúr kötelező.
Volna meg valami kis gyakorlatias; Nádas Péter kérdezte nemrégiben egy indokolatlanul éles válaszcikk kapcsán: nem lehetne egy kicsit kedvesebben? Tegyük föl mindig magunknak ezt a kérdést. Ha vitázunk, ha cikket írunk, ha csak úgy gondolkodunk, ha leszállunk a villamosról: nem lehetne egy kicsit kedvesebben? Van, hogy nem lehet, sőt, az hiba volna. De gondoljuk mindig végig: van, hogy lehet. Ennyivel is „beljebb” lennénk.