A lélek egyszerűsége napjainkban, a csak félig-meddig is tájékozott ember számára csupán egyvalamit jelenthet, annak világos tudomását, hogy ma már egyetlen lapra van feltéve minden. A vallásos ember számára ez a lap: isteni lap, bár nehéz volna meghatározni pontosan, miféle lapról van itt szó. Isten tartja-e még tenyerén a világot, ha valami rejtett, már-már átláthatatlan módon is, vagy átcsúszott már minden a rossz gazda, az ember kezére.
Magát a kérdést feltenni sem könnyű, nemigen tudjuk, hol fogjuk meg a dolgot. Amely figyelmet kívánna tőlünk, de nem egészen individuális figyelmet. Az, aminek sorsa ma egyetlen lapra van feltéve, mag az élet, a Föld sorsa, a Földé mint Isten titokzatos művéé - így érzi ezt legalábbis a vallásos ember; ki kérdésével mégis egyedül marad, mert ez a kérdés közösségi kérdés, sem a személyes jámborság, sem a sztoikus lelki tartás eszközeivel nem gyógyítható, a közösségnek kellene feltennie, de a közösség nem teszi fel.
Le kellene ahhoz szállni a mélybe, de ettől a mélységtől, és jó okkal, feltehetőleg, rettenetesen fél a mai ember. Mintha maga az egyház sem fordítani kellő figyelmet erre a kérdésre, az egyetlen egyre; legalábbis nem elég nyilvánvalóan, nem kiáltó szóval. Az évszázadok során túlságosan beleszoktunk az egyéni üdvösségről való elmélkedésbe, a személyes erkölcs kérdéseinek firtatásába, mintha csak fennállhatnának ezek a Nagy Egész, nem csupán az emberiség, hanem a teljes földi teremtés üdve nélkül, vétkes módon a fogyasztói társadalom szintjére szállítva le ezzel magát az Evangéliumot is. Lehet talán, persze hogy elképzelhető, hogy az egyes ember, ha mindent megtett a Nagy Egészért, a romlás közepette is, személyesen azért megmenekszik; de Isten művének pusztulása, a teljes isteni világon belül is, aligha jelenthet egyebet, mint iszonyatos veszteséget. Nem egészen világi módon képzelem ezt a dolgot; végső soron talán nem is az eredmény volna fontos, az ökológiai krízisből való menekvés, a végső rettenet elhárítása, hanem az, hogy - János Jelenéseinek szellemében - képesek vagyunk-e az Evangéliumot is, a természetet is, valamennyi élő és élettelen lény sorsával együtt, a magánemberi létből kiszakadva az élő Isten perspektívájában élni meg. Meg kellene értenünk ehhez nemcsak a földi teremtés egyedülálló voltát - olyan szemlélet ez, amelyet a mai médiavilág erőnek erejével ki akar disputálni belőlünk, mindig a lényegtelenre terelve figyelmünket -, hanem magát a Föld misztériumát is, szabadulva attól a kényszerképzetünktől, mintha Istenhez nem ezen a misztériumon át, itt és most kézzelfoghatóságain keresztül, hanem valamiféle általános igazságon keresztül vezetne az út. E képzet, mondanom se kell, nem egyéb, mint a gazdaságkor, a fogyasztói társadalom spirituálisra retusált képe, ricsajos felszín, amelyen kívül ma mintha nem volna élet.
Ha van, ha nincs, ehhez a titkos mélységhez kell leszállnunk.
A téli napfordulót mindenhol, mindig ennek az elcsitulásnak a jegyében ünnepelték. Alászállás és elcsitulás, a Föld mélyébe való hallgatózás. Gyermekkoromból nagyon is jól emlékszem erre a csendre, amelyet aztán egy későbbi kor csicsás, durva, elüzletiesedett gyakorlata összezúzott. Egy ősi kínai klasszikus, A változások könyve hatalmas erejű képben, külön hexagramban (a huszonnegyedikben, a hatvannégy hexagram sorában) ábrázolja a karácsonyi szituációt: öt sötét vonal alatt, a mélyben megjelenik az első fényvonal: jön föl a fény a mélyből. Ami egyúttal a Föld elektromos erejének ébredezését is jelenti, a tavasz még alig sejthető közeledtét. Amely tavasz - mint a karácsonyi szituációhoz illik - ott még, a mély sötétben: spirituális tavasz. A Föld mélye mennydörög, ám ez a mennydörgés oly halk, annyira finom, hogy minden erőnket össze kell szednünk, ha meg akarjuk hallani.
A föld mélye mennydörög
A fordulópont
Így zárták le a régi királyok a határhágókat
a téli napforduló idején
Vándorkereskedők
ne utazgassanak
Területi revíziót
urak ne tartsanak,
csituljon el erre az időre a politikai és üzleti élet, szóljon most maga a Föld.
csituljon el erre az időre a politikai és üzleti élet, szóljon most maga a Föld.
Nincsenek illúzióim, ily közös odafigyelésre ma aligha fog sor kerülni. De a keresztény... ha csak néhány keresztény képes volna így hallgatózni: hallana-e a mélyből oly mondatokat, mint amilyeneket Jacob Böhme, a misztikus csizmadia 1612-ben még leírhatott: ,,Mert a Föld újra élni fog: hiszen az Istenség Krisztusban újjászülte a maga teste által, és Isten jobbjára felemelte. Mert a Föld Istenben van, és Isten sohasem halt meg, hanem csak a külső születés halott.,, - Hogy hallani lehetne-e ma is még ily szózatot a mélyből, ez az a kérdés, igen vagy nem, amelyben a lélek ma is még összevonhatná a maga erejét, egyszerűségben.
forrás: VIGILIA, 2005. december