A fájdalom erődje
„Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.”
(Vajda János)
Szeretni nem sikerült. Szeretve lenni sem.
Magányos csolnakod élén állsz, vizek végén.
Deltádat élettel többé már el nem éred,
hiába, hogy te tengert akartál, nem port,
nem futóhomok-horizontot, immár ezzel kell beérned.
Szíved májusát eltékozoltad, most alkonysugár haldokol,
melytől szemed egyszer könnyezik, másszor visszalángol.
Tél van. Tél vagy te is. Az évek házai sorban elsodorva.
Régi helyen állsz, önként, fegyverben, időtlen,
mint várrom kapujában a leváltó jelszót váró őrszem.
Senki nem vált le, Vajda János! Írj verset Ginához:
ha teszed is, hiába! Ki vagy? Karneváli vámtiszt,
’ki egyetlen arcot keres egyre, leányi álarcok mókáját balgán
félreértve… Ráeszmélsz végre, hogy tragédiád: csak ok a nevetésre.
Se part, se áramlat, se torkolat, se délsziget… Csak örvény ölel.
Bánatod ereje is elhagyott. Folyóba zuhant híd vagy, szétrombolt erőd,
’mit nem véd már őrsége, ’mit nem támad többé ellensége.
Első szerelmed őrült csataképe lassan csillapul, már maga a béke.
Lendítő, lüktető vérhullámok, ’melyeken valaha jövőd riadt,
most múltak tolulnak éltető emlékek helyére, szíved kihagy,
s forog, forog veled idegen nyíltvizeken az utolsó csolnak.