Az idén [1996] január végén elhunyt Joszif Brodszkij, az „utolsó pétervári költő” verseit Baka a Tarkovszkij-kötet összeállítását követően, 1987 végén kezdte fordítani; az első magyar Brodszkij-könyv 1988-ban jelent meg. Brodszkij második verseskötetének fordítását közvetlenül halála előtt fejezte be. Brodszkijnak egyrészt személye és sorsa, másrészt világszemlélete, versbeszédének egyedisége foglalkoztatta. Persze kiváltképp az a nem könnyű fordítói feladat, melyet versei magyarítása jelentett. Mikor 1971-ben Leningrádban megkapta a költő szamizdat-verseit, nem sejthette, hogy majdnem húsz évvel később, mennyire döntő lesz számára ez a költői világ. Baka affinitását a brodszkiji életrajzhoz alapvetően a költő száműzött-volta (mind konkrét, mind átvitt jelentésben) határozta meg. Miután a periferiális alkotói-értelmiségi létforma orosz változata volt Baka számára megragadható, ennek sorsmodelljeit kereste. E keresések közepette teljesedett ki és mélyült el költészetében a „testbe-zártság” magányának motívuma; száműzöttséggé minősült át, melynek prototípusait Brodszkij, Rahmanyinov és Hodaszevics testesítették meg. A tarkovszkiji ihletésű labirintus-motívum például, feltehetőleg nem kis mértékben Brodszkij világszemlélete és mitológiai tárgyú versei hatására „én-labirintussá” változott át a Thészeusz (1989) című versben, a száműzöttség pedig mint az önmagába-zártság léthelyzete manifesztálódott a Rachmaninov zongorája (1987) című versben („te zongorádba száműzött”), valamint a Post aetatem vestram-ban („Brodszkijt fordítottam,/ ki száműzött, mint enmagamba én...”).
Egyébként a Post aetatem vestram című versben, melynek alcíme – jegyzetek egy fordításkötethez –, a műfordító és költő szerepet cserél, Baka Brodszkij-verset imitál; a nyilvánvaló idézeteken (önidézeteken? – hisz ő a fordító is!) kívül ironikusan felvillantja Brodszkij lírájának egyes jellemző eljárásmódjait, megszólaltatja versbeszéde intonációját. A vers címe – a Post aetatem nostram Brodszkij-poéma parafrázisa; a „vestram” – „ti”; mármint magyarul a Baka-vers címe: a „Ti időszámításotok után”, eleve ironikus utalás az „idegen” időre, s versvilágra. Baka versében az idézetek többsége Brodszkij egyik remekművéből, a Húsz szonett Stuart Máriához című ciklusból való. Ezzel mintegy felidézi a Brodszkij-lírára jellemző idézet-mechanizmus működését: a ciklus harmadik szonettjét Brodszkij a már-már közhelyszámba menő Dante-idézet parafrazálásával („A Luxembourg kert mélyire jutottam / az emberélet útjának felén...”) nyitja; Baka verse első sorai ennek következtében kétszeres (háromszoros? – Baka fordításában Babits Dante-fordításának sorait használta fel) idézetek – „Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam / már túllehettem életem felén...”. Szintén a Stuart Máriá-ban szerepel a genszek szó (ezt Baka nem fordította le – a genyeralnij szekretar – 'főtitkár' rövidítése): „A hold: paralitikus genszeked”. Ezt a groteszk képet a Gorbacsov-kori anekdota szójátékának szövegkörnyezetébe helyezi egy újabb rövidítés-utalással: „... gördülnek új gen(min)szekek felém.” (Az anekdota a következő: Ki Gorbacsov? – „minyeralnij szekretar” / 'ásványvíz titkár' ugyanis alkoholárusítási tilalmat vezetett be 1985-ben.) Brodszkij számára a nyelv metafizikai kategória, egyik esszéjében azt állítja, hogy nem a nyelv a költő eszköze, hanem fordítva: a költő – a nyelvé. Költészetében éppen ezért gyakran a nyelv a vers szereplőjeként jelenik meg, a nyelvvel való bánásmód pedig egyik központi témája, sőt, a vers menetét nem egyszer megszakítja a költői mesterségre utaló reflexió. Baka versében az ironikus „verstani” közbevetések erre a felismert brodszkiji eljárásmódra vonatkoznak: „bocsánat, hogy két rímet visszahoztam”. Mellesleg a vers-intonáció közelítése a prózai beszédhez, amely alapvető Brodszkij költészetében, nem maradt hatás nélkül Baka munkásságára. A Brodszkij-fordítások után kezd felszabadultabban bánni a nyelvvel, annak ellenére, hogy a szigorúan zárt versformát megőrzi (Brodszkij is ezt teszi), s tulajdonít – bár ezt félve írom le, túlságosan spekulatívnak tűnik – egyre inkább metafizikai-egzisztenciális jelentést a költői szónak. Egyik utolsó, szép versében, a Csak a szavak-ban mindezt így összegzi: „lélek vagyok ki test-koloncát / hurcolva folyton megbotol / a semmi és a lét közötti / küszöbben bár ez a küszöb / szó maga is csak és riadtan / tévelygek a szavak között...” A Post aetatem vestram-ban Baka ugyanakkor megfogalmazza azt a különbséget is, ami a kétféle „száműzöttség” (az orosz és a magyar) között történetileg, mentalitásban létezik; voltaképpen nem mindegy, hogy valaki a Birodalom száműzöttje (a virtuális Birodalom annak, ki benne született, ha a reális ki is lökte magából, ott marad tudatában) vagy egy kis ország szülötte, kinek térérzékelése már eredendően a perifériára szorítkozik: „némulok, szegény / magyar, ki – hetven éve már – sarokban / térdeplek Európa szegletén.”
forrás: Baka István Alapítvány